Megéri? A magával őszinte istenfélő ember, ha nem nyilvánosan is, de magányos imádságában bátran felteheti magának ezt a kérdést. Megéri megmaradni Isten közelében és a gyülekezet közösségében abban a világban, ahol ilyesmivel nem lehet sem megbecsülést, sem tekintélyt szerezni? Megéri hűségesnek lenni? A 112. zsoltár erre a kérdésre ad rövid, egyértelmű választ.

Boldog az istenfélő, mondja a zsoltár – és mindenki boldog akar lenni. Ma erre leginkább az önmegvalósítás függvényében tekintünk, úgy véljük: boldog az, akinek bejött az élet. Nem kizárólag az anyagi bővelkedést jelenti ez, hanem mindazt, amit elér az ember, ideális esetben megküzdve, megdolgozva a sikerért. Mindenesetre a mai boldogságfogalmunk elsősorban az emberre és az általa elért eredményekre tekint.

A zsoltár egészen más szemszögből közelít. A Szentírásban a személyes előmenetelnél fontosabb az istenkapcsolat: az ember akkor boldog, ha élete belesimul Isten tervébe. Az ilyen élet harmóniát jelent. Ez nem elvont valóság, hanem cselekvés: Isten az ember elé tárta törvényét, követhető utat adott. A boldog ember Isten Igéjére, az isteni szóra figyel. Engedelmeskedni Isten szavának fontosabb az elnyert ajándékoknál. Nem könnyű, nem anyagi vagy más szempontból prosperáló, irigyelt létforma ez, hanem Isten kísérte élet.

A zsoltár az istenfélő, igaz emberrel foglalkozik, a gonoszra egyetlen verset, az utolsót hajlandó elvesztegetni. Nem is érdemel többet. Jó lenne megtanulni ezt: helyén kezelni a gonoszságot, az Istenről tudni nem akaró világ elengedhetetlen velejárójaként tekinteni rá, de nem törődni vele ennél többet. Figyeljünk inkább, a zsoltár szellemében, a hűségre! Ha így teszünk, a feltett kérdésre egyértelmű a válasz: igen, a hűség, a ragaszkodás – megéri.