Az erdélyi születésű Kányádi Sándortól (1929–2018), a hagyományos és modern líra szintézisét megteremtő, immár klasszikus költőtől egy 1993. áprilisi találkozás alkalmán megkérdeztem, mitől félti a legjobban a világot. Ezt felelte: „Mint a csirkegyárban, tömegtermelés mindenütt. S délre nézz, dörögnek a fegyverek. A XX. század végén vallásháború dúl. Keleten sincs még lejátszva a »mérkőzés«. Megteremtette a világ a Földet elpusztító erőnek ezerszeresét. A legnagyobb veszély az elembertelenedés. S a mai, pénzéhes »falusi turizmust« régen még vendégszeretetnek hívták... Ez meg szeretetlenség.”

A lét végső kérdéseivel is szembenéző poéta részben mintha ezt a – világért és emberért aggódó – gondolatát folytatta volna, átpoétizáltan, a Valaki jár a fák hegyén című versében (1994), amely a lírai életművét összefoglaló kötete, az „egyberostált versek” címadója.

A vershelyzet meg nem határozható időbelisége, csak általánosan körvonalazható térbelisége az ég felé tekintés gesztusát hordozza. A költő elemi ihletforrásában, a református zsoltárokban – de más költeményekben is – a felfelé nézés jelezheti az Úrhoz fordulás szándékát („Éjjel kezem feltartom, / Az égre hozzá nyújtom” – RÉ 77), a hálát (Berzsenyi: „Mindenütt boldog megelégedéssel / Nézek az égre!”), és lehet rácsodálkozás, rátalálás (Ady: „Gyönyörű-kék itt az Ég”). Itt az első szó (valaki) utal a felfedezésszámba menő élményre. Meglelt valakit, aki bizonytalan kilétű (jelzi a határozatlan névmás), de folyamatosan, biztosan van jelen (kifejezi a tartós-huzamos ige: jár). Szakrális jelentéssel telíti a szöveget, hogy e „valaki”-hez a vízen járó Jézus képzete is társítható. A „fák hegye” az „Olajfák hegyére” is asszociálhat, mint Bertha Zoltán megfigyelte. A beszélő bizonytalanságérzésére, egyszersmind bizonyosságkeresésére is vonatkoztatható „valaki” megkülönböztető jegye egyben a két kulcsszó: a félelem és a remény. Ezek ellentétére épül a vers. A félelem négyszer, a remény háromszor szó szerint és kétszer utalásként ismétlődik: a reménykedés metaforikus-azonosuló formája itt a „gondviselő félelem” és a „megtartó irgalom”.

Kulcsmotívum a fa: a megújulás és a visszafordíthatatlan idő szimbóluma; a gyermeki látásmód jele az égig érő világfa képzete; ez az eget a földdel hidalni hivatott, és a csillagokkal együtt kozmikus távlatot nyit. Ő, a valaki a kezdet (jelképesen is!): az Isten. A valaki meghatározója két cselekvés: „gyújtja s oltja” – és két fogalom: „remény” és „félelem”. Utóbbi ismétlődve – és hangsúlyosan: a zárlatban bukkan fel. Nyugtalanító, és az elmúlás ijedelmére is utal. Lehet az Isten büntetésétől való rettegés is. Az ő sújtása és a félelem Adyra emlékeztető motívum. De markánsabbnak hat a még többször megjelenő remény – ezt erősíti, hogy az elégikusság keserű tűnődését dalba oldja a versbeszélő.

A dal kozmikus távlatosságát a háromszor ismétlődő csillag világítja meg. Az ellentét versszervező ereje abban is megmutatkozik, hogy a makrokozmikust (csillag) mikrokozmikus (porszem, mag) elemek ellenpontozzák, jelezve: a teremtésnek egyformán része a legnagyobb és a legapróbb egység, a Teremtő mindannyira figyel. Az oltja cselekvését a kétszeri gyújtja övezi, a sötétet a tűz és csillagfény váltja, a köznapi szavakra (összenyom, zuhanok) szakrális fogalmak (csillag, irgalom, lélek) felelnek. A pusztulást (zuhanok) a megszülető új csillag ellentételezi. A létféltés az életremény alapja, s a félelem a világ féltéséből is fakad, mint Cs. Nagy Ibolya írta. Aki fél, az remél – és fordítva („csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott”).

Az eszmény és a valóság egymásnak feszülését jelző, az idő irgalmatlan hatalmával, az értékek, a lét elmerülésével fenyegető, s mindezt némi komorsággal tudomásul vevő elégikus vers ez. Egyszersmind az embert és világot féltő életremény dala. Ez az életremény pedig a keresett és megtalált Úr.