„Az isten virágzó csillagait külön-külön nevük-szerint ismerő, az álom-illatú, feketeszőrös arcú halál-virágot merengve kezében szorító” poéta Jékely Zoltán – jellemezte Juhász Ferenc csodálnivaló tömörséggel a kozmikus látásmódban nagy elődjét. Miként édesapja, Áprily Lajos, Jékely is az ellentétek költője. Jelzi ezt például a Psalmus végkicsengése, profanitást ellenpontozó szakralitása: „A menny kárpitján keskeny rés hasad, / beléfeszül menekvő lelkek éke; / haranghintán így jut a szomjú had / a vad világ elől a szelíd égbe.”

A nagyenyedi születésű alkotó versbeszélője konkrétan és elvontan is a csillagvilágot szemléli, a csillag jelentéskörébe metaforikusan a kedvest is belevonva: „szeme tükrében messzi sugarak” (Csillag-áhítat). A költői én égre tekintésének háttere: „Testem-lelkem száz ember-kín zilálja. / Nyugvást keresni hát felé ível, / A kék magasság kihalt csillagára.” (A Holdhoz – tán utólszor) A csillagáhítatú poéta nagy élménye a távoli világokat rejtő magasság mellett „az a döbbenet, amelyet a kozmosz nem emberméretű arányai előtt kell átélnie”, írja Pomogáts Béla.

A Vers a versről a gyöngyszemmotívum – e „nagymessziről hozott”, párja nincs kincs metaforája – révén amellett tesz hitet: a költemény-gyöngynek a feledés ellenében az is lehet az útja, sorsa, hogy „meglátja Isten, s őt is megejti édessége”, mint Rónay László fogalmaz.