... vagyunk, panaszoljuk sokszor kifakadva. De mivel? Néha önmagunkkal, dicsekedéssel vagy éppen gyógyítatlan elégedetlenséggel, önostorozással. Tele vagyunk szorongással és félelemmel, sérelemmel a körülményeink és mások miatt. Sértettséggel és csalódottsággal, amelyeket emberek gonoszsága okoz. Tele a kapcsolati, a munkahelyi konfliktusokkal, haraggal és a politikai szócsatákkal. A média is ontja a rossz híreket, filmek és videók rémtörténeteit. Tele a tárhelyünk, magától nem törlődik semmi, nyomot hagy a gondolatainkban, az érzéseinkben, a rossz hangulatunkban. Telítődünk.

Meg kell állnunk Isten előtt célzott önvizsgálattal: mennyi bántalmat szorítunk magunkhoz és tárolunk fölöslegesen a lelkünkben? Mennyire engedjük bele magunkat napi viszályok okozta bosszúságba? Mennyi fertőzést kapunk a mocskos beszédtől? Ki lehet, ki kell üríteni a kukát! Túl sok energiát és időt foglal el a szenny, és nem jut másra, például örömre, jóságra.

Búcsúzóul a római levélből emeljük ki Pál apostol magatartását, amikor mentegetőzik levele végén a „merészsége” miatt. Nem kioktatni akart, és nem beleszólni a számára ismeretlen gyülekezet életébe, amikor azt kérte, fogadják be egymást kölcsönösen, nézzenek Jézus Krisztusra. Tapintatosan hozzáteszi: „Én pedig, testvéreim, magam is meg vagyok arról győződve, hogy ti is telve vagytok jósággal, telve minden ismerettel, és hogy egymást is tudjátok tanítani.” (Róm 15,14) Ez pozitív feltételezés, mert nem ismeri őket személyesen. Csak hallott róluk és a közösségben feszülő problémákról, de hiszi róluk, hogy tele vannak jósággal és ismerettel, és nincs szükségük külső tanácsadóra, tudják egymást tanítani. Hiszi bennük a jót. Ez a hit segít, hogy valóban jók legyenek. Segít nőni, fejlődni, küzdeni, remélni, kitartani.

Megtanulhatjuk mi is ezt a pozitív előítéletet rossz tapasztalataink ellenére. Hiszen Pál is vívott elég csatát Korinthusban, éppen ott, ahonnan írta a levelét Rómába. De nem törte meg rendületlen hitét és reménységét, hogy Krisztusban megvalósulhat a valódi megbékélés és befogadás. A jóság persze itt nem erkölcsi kategória, hanem a Krisztussal és Lelkével betöltekezett emberből áradó jóindulat (jóakarat), a Lélek gyümölcseinek egyike (Gal 5,22).

Tudunk-e így nézni egymásra? A jót feltételezni, hogy kapta ezt a gyümölcsöt, vagy fogja teremni, noha még a bimbó sem látszik. Nem ostoba naivitással, hanem tudatos tapintattal. Jézustól kapott szeretettel. Mivel vagyunk tele? Magyarul: telítve. Mivel, kivel vagyunk úgy eltelve, hogy túlcsordul rajtunk?