A pünkösd és az advent közötti időt szoktuk ünneptelen félévnek is nevezni. A mögöttünk levő ünnepes félév, a karácsony, a húsvét és a pünkösd lelki feltöltődést adott ezekre a hónapokra, amelyek Isten népe számára semmiképpen sem jelentenek üresjáratot: ilyenkor mutathatjuk meg igazán, mi van a szívünkben. Az efézusi levélben Pál apostol is erre buzdítja a gyülekezetet: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket!”

Jézus az új parancsolatban erre kérte tanítványait: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,34–35) A szeretetben való járásnak sok vetülete van. Ahogy az Istené szüntelen körülvesz bennünket, mi is sugározhatjuk azt mások felé.

Az igazi szeretetben nincs képmutatás vagy nyerészkedés. A házasság is akkor lesz igazi közösség, ha ez köti össze a házasfeleket. Az Ige szerint ez a bensőséges kapcsolat Jézus viszonyulását példázza az anyaszentegyházhoz. Az első században az üldözések ellenére is növekedett Krisztus követőinek a száma, mert a kívülállók észrevették, mennyire szeretik egymást. Ma a fordítottját tapasztaljuk.

A gyülekezetek inkább fogyatkoznak, tőlünk nyugatra sorban zárják be a templomokat. Bizonyára része van ebben annak is, hogy meghidegült a szeretet, pedig ez a világ ma is éhes rá. A sötétségben a legkisebb fény is sokat jelent. Az azt nélkülöző világban a szeretet legkisebb jele is sokat számít. Szép énekünk is arra emlékeztet, hogy Jézus kegyelméből élünk: „Úgy szerette földi nyáját s halt meg értünk jó Urunk; / Fájna néki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk. […] S a világ meglátja végre, hogy tanítványid vagyunk.” (821. dicséret)