„Nem hallottatok arról az őrült emberről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, kiszaladt a piacra, és szüntelenül azt kiáltozta: »Istent keresem! Istent keresem!«?”

Friedrich Nietzsche híres példázatát rendszerint a hit végét hirdető filozófus diadalmas kiáltványaként idézik. Valójában ennek éppen az ellenkezője. Az „őrült” nem a hívőket figyelmezteti, hanem azokat, akik már nem hisznek Istenben. Azonban nem a keresztyénség elvesztését siratja, hanem azt firtatja: mi marad, ha eltűnik az a végső viszonyítási pont, amely addig értelmet, rendet és irányt adott a világnak. „Mi öltük meg őt” – mondja a rohangáló alak, majd sorra teszi fel a kérdéseket: mi marad, ha eltöröljük a horizontot, mihez igazodunk, ha nincs többé fent és lent – nem a végtelen semmibe zuhanunk-e? „Nem kell-e magunknak is istenekké válnunk, hogy méltóknak tűnjünk erre a tettre?”

Van azonban a történetnek egy ritkábban idézett mondata is: „Túl korán jövök. Ez a hatalmas esemény még úton van.” A filozófus szerint a XIX. század még mindig a keresztyénség erkölcsi örökségéből él, miközben már nem hisz annak alapjában. A következmények csak később mutatkoznak meg.

Carl R. Trueman szerint ez a „később” most érkezett el.

A XX. század elején Max Weber a modernitást a „varázstalanítás korszakaként” írta le. A kifejezés mögött Friedrich Schiller gondolata áll, aki már a XVIII. század végén siratta annak a korszaknak az eltűnését, amelyet még áthatott az isteni jelenlét. Weber szerint a modern Nyugaton ez a folyamat teljesedett ki. A valóság lassan elveszítette a titkait. Amit korábban az isteni jelenlét nyomának láttak, az egyre inkább puszta természeti jelenséggé vált. Később Charles Taylor kanadai filozófus arra mutatott rá, hogy a modern ember számára a hit már nem magától értetődő kiindulópont, hanem csupán egy lehetőség a sok közül.

Trueman azonban nem áll meg itt. Szerinte ma már nem egyszerűen „varázstalanított” világban élünk. Korunkat nem a vallásos hit iránti közöny jellemzi, hanem az, hogy örömét leli mindannak a lerombolásában, amit korábban szentnek tartottak. Ahogy írja: a hagyományos erkölcsi rend, amely a keresztyén isten- és emberképre épült, háttérbe szorult. Környezetünket már nem az ezek iránti közöny határozza meg – az a korszak nagyrészt már elmúlt –, hanem az a szinte eksztatikus öröm, amellyel átlépi a határokat. Ez önmagában értékké vált. A szabadságot egyre inkább azzal azonosítjuk, hogy képesek vagyunk megkérdőjelezni azokat az intézményeket – például a családot vagy az egyházat –, amelyek ezeket fenntartották. Szerinte az expresszív individualizmus („az vagyok, aminek érzem magam”) szükségszerűen rombolással is jár.