A szószék formájáról távoli asszociációként akár Bábel tornya is eszünkbe juthat – ott nem aláhajlásról, hanem alászállásról olvasunk, persze ironikusan: miközben az ember megszédül keze munkájától, az égig érő építményétől, önnön nagyságától, mindezt az Úr nem látja a maga égi magasságából, kénytelen alászállni, hogy kivehető, észlelhető legyen az ember „nagysága”. Az a történet, az az alászállás az ítéletet jeleníti meg: nem léphet ki az ember rendelt helyéről, küldetéséről sem Istennel való kapcsolatában, sem földi viszonylataiban, céljaiban. Isten az ítéletével őriz meg minket.

A keresztből kibomló aláhajlás más. Ez sem nélkülözi az ítéletet, hiszen az ember Bábel által nem lett jobb, igazabb: gőgjét, önmaga körül forgását, Istenről való hallgatását, sőt nyílt szembefordulását ma sem lehet másként értékelni, mint megítéléssel. Kereszt nélkül nincs aláhajlás, nincs igaz emberség, de új kezdet sem lehetséges. Csak a bűn, a Gonosz ítélete és legyőzése által lehetséges új kezdet – nem a szó idői, hanem minőségi értelmében. Az üresen álló kereszt a feltámadást is hirdeti, azt a győzelmet, amely végérvényesen megtörte a bűn, a halál, a Gonosz uralmát.