Hogyan írná le a saját nagyszülei hatását az életére? Milyen örökséget kapott tőlük?

A négy nagyszülőm közül csak egy volt valóban jelen az életemben. Édesapám szülei messze éltek tőlünk, én Dunaújvárosban nőttem fel, ők pedig Tarcalon, Sárospatak mellett laktak. Ritkán találkoztunk, így nem alakulhatott ki mély kapcsolat közöttünk. Az anyai nagypapám elvált a nagymamámtól, ezért vele semmilyen kapcsolatom sem volt. Így végül az egyetlen igazán meghatározó nagyszülőt az anyai nagymamám jelentette. Ötvenévesen ment nyugdíjba – akkoriban ez nem számított korainak –, attól kezdve rengeteg időt töltöttem vele. A nyarakat, a szüneteket, sokszor a hétvégéket is, és ez a közelség mély nyomot hagyott bennem.

Máig fel tudom idézni, ahogyan beszélt, ahogyan viszonyult hozzám. A hozzá fűződő kapcsolatom egyik meghatározó részeként emlékszem arra, amikor elvitt magával a gyülekezetbe, templomba. Ha rá gondolok, azonnal valami mély melegség tölt el. Látom magam előtt, ahogyan fogja a kezemet, hallom, milyen kedvesen szólt hozzám. Eszembe jut, mennyire természetes volt, hogy neki mindent el tudtam mondani: már serdülőként, gimnazistaként is megoszthattam vele a titkaimat, az első szerelmem történetét is. Mély kapcsolat volt ez, és meghatározta az életemet. Talán abban az értelemben is, hogy akit igazán szeretünk, annak a hiánya különleges módon marad velünk.

Ma már nem úgy hiányzik, mint közvetlenül az elvesztése után – hiszen régen elment –, de az ő révén tapasztaltam meg igazán, mit jelent a hiány. Most már magamon is érzem: megy az idő, és még inkább tudatosul bennem, hogy az emberre mekkora feladat és küldetés bízatott mind a gyerekeivel, mind az unokáival kapcsolatban. Az idő egyre fogy. Éppen ezért nagy a jelentősége, hogy amennyi még rendelkezésünkre áll, jól használjuk fel.

Hogyan élte meg, hogy ötvenévesen nagy mamává vált, miközben három gyermekét még aktívan nevelte?

Hatalmas ajándékként. Azért is, mert egy szerűen csodálatos gyönyörködni ezekben a kisgyerekekben, és újra átélni ennek a kornak a varázsát. Ezt a kedves szülői időszakot mindig is nagyon szerettem. Ráadásul nagyszülőként valóban a krémje jut nekünk. Nem kell éjszakázni, nem nehezedik ránk a mindennapi nevelés és fegyelmezés terhe. Amikor eljönnek hozzánk, elsősorban az öröm, a játék, egyszóval az együttlét könnyebb, vidámabb oldala jut nekünk. Közben pedig azt is érzem, hogy mindez megfiatalít bennünket. Amikor velünk vannak, minden fáradtság dacára új erőre kapunk: futunk, focizunk, mászunk, szaladunk utánuk, és valahogy újraéled bennünk az a lendület, amely talán már elhalványult.

Miben látja a nagyszülői szerep sajátosságát?

Amíg az ember szülő, különösen az első gyermek nevelésekor sok mindent még tanul, kísérletezik. Az ötödik gyermekünknél már másképp folyt minden, mint az elsőnél. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy ők maguk és élethelyzetek egyaránt formáltak minket. Emellett tudatosan is igyekeztünk fejlődni: olvastunk, tanultunk, hogy jobban helyt tudjunk állni. Mindezek után nagyszülőként már másként látom: most elsősorban