A bibliai költészet plasztikus képek egész sorát tárja elénk Isten alkotómunkájáról. A zsoltárok könyve szerint: „Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete.” (Zsolt 33,6) A Mindenható a szavával teremt, ám e misztérium mélységét emberi képek – antropomorf kifejezések – teszik érzékelhetővé: a kéz az isteni teremtő erő és cselekvőképesség szimbóluma. Az Alkotó és az alkotás közötti bensőséges kapcsolatról vallanak azok a metaforák, amelyekben Isten nem fél értünk bepiszkolni a kezét: Jeremiásnál fazekasként nagy gonddal nyúl az agyaghoz, és Ézsaiás által megénekelt szőlősgazdaként is hasonló szakértelemmel rendezgeti kertjét, Izráelt. A próféta Isten önkijelentését is közli: „Én alkottam a földet, és én teremtettem rá embert. Az én kezem feszítette ki az eget, minden serege az én parancsomra állt elő.” (Ézs 45,12) Joggal illeti őt ezért minden hódolat. A 95. zsoltár szerzőjét ez hitvallással egybekötött hálaadásra indítja: „Övé a tenger, hiszen ő alkotta, a szárazföldet is az ő keze formálta.”

Isten dinamikus tettei nem csupán a teremtésben, a szabadításban is láthatóvá válnak. Hogy e kettőt nem szabad élesen elválasztanunk egymástól, azt a 89. zsoltár esete példázza: „Hatalmas a te karod, kezed erős, jobbod felséges” – énekli meg a káosz és a tenger erőit megtestesítő mitikus szörny, Rahab szétzúzójának dicsőséges tetteit. Szabadító munkájában is ugyanez az erő mutatkozik meg. Isten ujja – Mózes botja – ámulatba ejtette az egyiptomi mágusokat, akiket szintén megvert. A szolgaságból az Úr „erős kézzel és kinyújtott karral” csodálatos szabadulást szerzett, ő bábáskodott a pusztában is választottjai néppé formálódása felett. Ez a megmenekülés Izráel vallási és mindennapi életének állandó viszonyítási pontjává vált. A teremtés és a szabadítás így egyazon isteni kéz két mozdulataként jelenik meg: az egyik formál, a másik felszabadít – és mindkettő végül nyugalomra hív.

A szeretett népnek rá kellett jönnie: mind egyénileg, mind közösségként folyamatosan Isten megtartó kegyelmére szorul, nála összpontosul minden hatalom. A történelem sűrűjében a szabadítás öröme nem csupán a múlt kivételes nemzedékeinek adatott meg. Minden generáció átélheti Isten szerető gondviselését a teremtés csodáján elmélkedve is: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, mi csoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt 8,4–5) Az ember csak térdre borulhat Alkotója előtt, mert „kezében levő nyáj” (Zsolt 95,7) vagyunk: „Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.” (Ézs 64,7) Isten keze az övéi számára az oltalom jele. Népe bizalommal lehet az iránt, akinek védelmező és áldó keze nyugszik a Sion hegyén, és aki népét örök emlékeztetőként tenyerébe véste.

Az isteni gondviselés az egyes személyeknek is szól, nem csupán a nép egészének. Dávid az Úr szabadító tettét énekli meg: „Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem.” (1Sám 22,17) Ugyanakkor megtapasztalta Isten ostromló szeretetét is: „Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.” (Zsolt 139,5) Az átélt szabadítás a névtelen zsoltáros összetört tagjait is megújítja.

Ehhez hasonlóan érintette meg, illetve ragadta magához a prófétákat az Úr keze, akik ezáltal különleges erőre, illetve látásra tettek szert. Hasonló isteni intő közbeavatkozás óvta meg Ézsaiást attól, hogy a nép útján járjon (Ézs 8,11), de Ezékielt is „kemény kézzel” tartotta meg az Úr (Ez 3,14). Kétségtelen, hogy nem Isten kezének rövidsége okozza a távolságot: a nép bűnei választják el őket szentségétől.

Az oltalom jele mellett a mennyei kéz a félelem forrása, az ítélet eszköze is lehet. Isten fenyegető közelségét, amely szentségéből fakad, természeti képekkel írja le a bibliai költészet: „Ragyogása olyan, mint a napfény, sugarak támadnak kezéből: abban rejlik az ereje.” (Hab 3,4) Számos zsoltárban olvashatunk arról, hogy Isten villámokat szór, vagy hogy „érintésétől füstölögnek a hegyek”. Isten azonban nem csupán természeti csapásokkal sújtja a parancsolatainak ellen szegülőket.

Népe számtalanszor elnyomta az ő igazságát, érzékeik pedig annyira eltompultak, hogy – ahogyan az ézsaiási próféciában olvashatjuk – „az Úr tetteit nem veszik észre, kezének munkáját nem látják meg” (Ézs 5,12b). Izráel ekkor már képtelenné válik rendeltetése betöltésére: arra, hogy Isten dicsőségére legyen. Hiszen hogyan adhatna hálát a gondviselésért, amelyet nem ismer fel? Isten ezért büntetésül idegen hatalmak kezére adta népét, ám amikor azok zsarnokoskodtak és felfuvalkodtak, ő maga kelt ellenük – győzelmes jobbjával támogatva megtérő, el nem vetett népét.

„Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” – fogalmaz A zsidókhoz írt levél szerzője (Zsid 10,31). Ezt az igazságot a templom kelyheiből tivornyázó Bélsaccar keserű tapasztalatként tanulta meg. A gondtalan lakomát hirtelen megjelenő, az ítéletet írásba foglaló kéz törte meg. Az élet és halál Urának kezéből kikerülni egyenlő a halállal (Zsolt 88,6). Ugyancsak ő az, aki beírja a nevünket az élet könyvébe – vagy kitörli onnan.