A holokausztról számtalan tanulmány, visszaemlékezés, dokumentum és film született. Ezek nélkülözhetetlenek, de a tizenhárom-tizennégy éves olvasó számára a történelem többnyire mégis távoli marad. Zágoni Balázs regénye éppen ezt a távolságot hidalja át. Nem évszámokból és rendeletekből építkezik, hanem két kamasz fiú – Dávid és Péter –barátságából és történetéből. Az egyikük zsidó, a másik nem.

A háború kezdetén még ugyanazokat a budapesti utcákat járják, ugyanazok a gondjaik és az örömeik, ugyanúgy szemlélik – és nem értik – az őket körülvevő felnőttvilágot. Aztán lassan minden megváltozik. A sárga csillag viselése, a megjelölt házak, a kiszorítás, a félelem és a megaláztatás fokozatosan szivárog be a mindennapjaikba. A szerző nem hirtelen tragédiát mutat be, hanem azt a folyamatot, amelyben az addig természetesnek hitt világ apránként omlik össze.

A regény igazi ereje azonban nem a háttér részletes bemutatásában rejlik, hanem abban a kérdésben, amely végig ott húzódik a sorok között: meddig tart a barátság, ha annak ára van? Meddig állunk ki valaki mellett, ha ezzel mi is veszítünk? Ez a kérdés teszi a regényt időtlenné. Nemcsak 1944-ről szól, hanem minden korszakról, amelyben a többség hallgatása vagy bátorsága emberek sorsát dönti el.

A szerző tudatosan bánt a szereplőivel. Rövid fejezetekre bontotta a cselekményt, de mindegyik vége újabb fordulatot ígér. Ez a kézenfekvő, de igencsak hatásos dramaturgiai megoldás szinte a krimi feszültségét, izgalmát kínálja. Ráadásul az elbeszélés filmszerűen pereg. Zágoni Balázs nem véletlenül ír ilyen képszerűen: filmes hátterére alapozva törekszik arra, hogy az olvasó ne kívülről szemlélje az eseményeket, hanem szinte ott álljon a szereplők mellett. Ez különösen közel viheti a történetet a fiatal olvasókhoz, és nem megy a hitelesség rovására sem. Ellenkezőleg: a szerző több száz holokauszttúlélő visszaemlékezését dolgozta fel, tematikus várossétákon vett részt, történészekkel és budapesti szakértőkkel egyeztetett, hogy a regény legapróbb részletei is – az utcanevektől a villamosvonalakig – megfeleljenek a történelmi valóságnak. Ez az alapos kutatómunka nem öncélú adatgyűjtésként jelenik meg, hanem természetes módon épül bele a cselekménybe.

A címben szereplő százados alakját például Ocskay László ihlette, aki 1944- ben több ezer üldözött embernek nyújtott menedéket Budapesten. A magyar Schindlerként is emlegetett tiszt 1944-ben, a budapesti Abonyi utcai zsidó gimnázium épületében különleges munkaszolgálatos századot hozott létre. Hivatalosan ruházatot gyűjtöttek a honvédség részére, de valójában mintegy kétezer-ötszáz üldözöttnek (férfiaknak, nőknek és gyerekeknek) nyújtott itt menedéket és védelmet. Kapcsolatait felhasználva elérte, hogy SS-katonák őrizzék az épületet, így tartva távol a razziázó nyilasokat. 2002-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést a Yad Vashem Intézettől. A regény mégsem hősi életrajzot ír róla, inkább emlékeztet arra, hogy a legsötétebb korszakokban is akadtak emberek, akik nem engedték, hogy a félelem felülkerekedjék a lelkiismeretükön.