Több évtizedes bibliaolvasás és igehirdetés után előjöhet néha az érzés: ezt már ismerem. Olvassam, mondjam, hallgassam ugyanazt? Hiszen már tudom, hallottam sokszor, miért kellene ma is templomba menni, prédikációra figyelni? A rutin, a szürkeség olykor a hitünk világába is bekúszik. Megkísért a gondolat, hogy csöndesen abbahagyjuk. Lelkész gyereke tette ezt a kijelentést: „Eleget jártam már templomba, nekem már nincs szükségem rá.” El is maradt. Nem lett hitetlen, nem züllött el nagyon, de nem is talált önmagára. Elszürkült, elerőtlenedett, elmagányosodott. (Három gyermeke, unokái mellett sem tudott örömre, békességre jutni.) Egy másik hasonlóan beszélt: „Minek menjek, hiszen mindig ugyanazt hallom, hogy szeret az Isten. Unalmas.”

A szerelmeseket nem kell biztatni, hogy szerelmet valljanak egymásnak. Százszor elmondják ugyanazt, hogy mennyire szeretik egymást. A szülőnek is jólesik becéznie gyermekét, a gyereknek is fontos, hogy mindig újra hallja, mert ez megerősíti őt létében, lendületet ad neki és bizalmat a nehéz helyzetekben. Nincs semmi új információ, csak a régi: engem szeretnek. A kicsi gyerek is sokszor mondja az anyjának, kisebb testvérének, a babájának, hogy szereti. Hát nem mindenki ilyen kibeszélős. A székely vicc szerint a feleség panaszolja a férjének: nem mondja neki soha, hogy szereti. A férfi válasza világos beszéd: „Húsz évvel ezelőtt mondtam. Ha változás lesz, szólok.” Bizony, nem csak a változásról kellene tudósítani. Igényeljük, hogy tudassák velünk: szeretve vagyunk.

Az amerikai filmekben unásig mondják egymásnak házastársak, szülők, ami nekünk, magyaroknak édeskés stílus: szeretlek. Minden reggel, munkába, iskolába menet, telefonba? Nem túlzás? Lehet, hogy nekünk pedig már a szerelmeseket is biztatni és tanítani kell, hogy mondják ki ugyanazt? Talán szemérmesek lettünk, vagy elfogyott a szeretetünk? Ha a Szentírást naponta olvassuk, az idősebbek már huszadszor is végigjutnak rajta a Bibliaolvasó Kalauz hároméves programja alapján. Ugyanazt? Döbbenetes, hogy mennyi újdonságot fedezünk fel benne mégis! Mert egészen más szemmel, más lélekkel hajolunk fölé különböző életkorban és helyzetekben. Csodálkozunk, hogy egy-egy mondatot korábban észre sem vettünk.

A végtelen gazdagságból van olyan üzenet, amely mostanra ért be. Régen elsiklottunk fölötte, tiltakoztunk ellene, nehéz vagy érthetetlen volt. Mi változunk, érik a gondolkozásunk, Isten Lelke most tud megérinteni. Egy mélyebb szinten ugyanazzal: „még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” (Zsid 2,1)