A zsidókhoz írt levél azokhoz a Krisztust követő nemzedékekhez szóló intő, bátorító, erősítő tanítás, amelyek már nem látták, hallották, követték az Urat, mint az apostolok és az első tanítványok. „Kérlek pedig, testvéreim, viseljétek el az intő szót, hiszen csak röviden írtam nektek.” (Zsid 13,22) A hűség, a megállás a hitben nehéz napi feladat, az apostoli tanítás abban erősít bennünket, hogy a hit dolgában ne szenvedjünk hajótörést (vö. 1Tim 1,19), egyúttal „még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk”(Zsid 2,1).

A zsidókhoz írt levél arra bátorít és abban erősít, hogy „senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel” (Zsid 3,12), valamint kövessük „azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket” (Zsid 6,12). Jézus Krisztust állítja elénk példaként, hiszen „nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz” (Zsid 4,14). Az előttünk járó nemzedékek hűségéből és kitartásából is erőt meríthetünk, ugyanis „a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül” (Zsid 12,1).

Heti olvasmányaink között az úgynevezett hithősök felsorolását, példaként állítását olvashatjuk: ők a bizonyságtevők, tanúságtevők nagy fellege. A fejezet a hit gyönyörű meghatározásával kezdődik: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek.” (Zsid 11,1–2)

Hit által, hitünk által és hittel értjük meg, hogy Isten neves és névtelen választottai mit és miért cselekedtek, és engedelmességük hogyan nyert értelmet, hozott szabadulást azáltal, hogy hit által belesimultak Isten akaratába. Tapasztaljuk meg, hogy minket „Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre” (1Pt 1,5).