Hol kezdődik az ön története?

Mindenképpen az édesapámnál. 1888-ban született Budapesten. Kitűnően érettségizett a Reáltanodában, a mai Eötvös-gimnáziumban, azután a József Királyi Műegyetemen tanult, ahol Zipernovszky Károly is tanította. Olyan jól végezte az első évet, hogy attól kezdve tandíjmentesen folytathatta. 1912-ben gépészmérnök lett, a Magyar Királyi Postához került.

A hazaszeretet természetes része volt a neveltetésének, ezért az első világháború kitörésekor kötelességének érezte a bevonulást. Az olasz fronton harcolt: Isonzó, Doberdó, Piave folyó – ezek a nevek később a magyar történelmi emlékezet részévé váltak. Egy körülbelül kétszázötven fős századot vezetett. Mérnökként a hangokból, az állásokból és abból, amit látott, egy nap arra következtetett, hogy a front másnap összeomlik. Akkor már nem lesz „parancsmegtagadás”, és ha ez ott éri őket, senki nem szabadul élve. Így fordult a katonáihoz: aki hallgat rám, jöjjön utánam, megpróbálunk együtt hazajutni. És az egész század ment vele.

Kievickéltek a front gyűrűjéből, majd gyalog indultak hazafelé, településről településre. Az emberek igyekeztek segíteni rajtuk, de kétszázötven katonát nem lehetett ellátni. Éheztek, pocsolyákból ittak, mert haza kellett jutniuk. 223-an értek el a magyar határig. Ott elköszönt tőlük azzal, hogy most már mindenki menjen haza a családjához. Azt felelték, ha idáig elhozta őket, ők hazakísérik. Több mint kétszáz ember tartott vele az egyszerű Kertész utcai gangos házig. Ott megálltak. Nem kértek még egy pohár vizet sem: „Innen ez már magánélet.” Fölment, és akkor tudta meg, hogy az édesanyja már két éve halott.

Hatan voltak testvérek, a négy fiatalabbat elvitte a diftériajárvány. Amikor bevonult, a nagymamám attól rettegett, hogy a fronton hal meg az ötödik gyermeke. Két héttel később, december 28-án meghalt, „megszakadt a szíve”. Apám hazatérve saját apja mellett maradt, és segített nővére öt gyermekének nevelésében, ezért is nősült meg későn. A lányokat zeneórákra és operába kísérte, a fiúkat hangszeres órákra vitte. A nagyapámmal együtt olyan szeretettel nevelték az öt gyereket, hogy kibontakozva mindannyian a Zeneakadémián tanultak tovább. Egyikük, Banda Ede, a későbbi Kossuth-díjas gordonkaművész a Tátrai-vonósnégyes csellistája lett.

Milyen volt a gyermekkora?

1942-ben születtem, így kisgyermekként éltem át Budapest ostromát. Kétéves voltam, amikor a front elérte a házunkat. A németek a mi oldalunkon, az oroszok a szemközti házban álltak. Valamennyi lakó a pincében húzta meg magát, nekünk az jelentette a menedéket. Édesanyámnak voltak a legkisebb gyerekei, ezért minket a karjában tartott, édesapám pedig igyekezett segíteni a többieknek is. Már korábban beszerzett néhány konzervet, mert katonaviselt emberként tudta, hogy a háború nem egy hétig fog tartani. A harcok idején őt és még egy férfit gyakran felrendelték a pincéből. Volt, hogy a halottakat kellett összegyűjteniük, máskor az orosz katonák kényszerítették, hogy mutassa meg, honnan lehet a német állásokat belátni.

Egy alkalommal egy orosz katona puskatussal kitörte a redőnyt, hogy kilásson az utcára. A németek azonnal tüzet nyitottak. A lövedék az édesapám mellett álló katona nyaki ütőerét találta el. Ő sértetlen maradt. A háború után se munka, se fizetés, se pénz, ennivaló is alig. Jegyre csak a gyerekes családok kaphattak tejet és kenyeret, hús egyáltalán nem volt. Édesanyám a semmiből is igyekezett tápláló ételt főzni. Rántott leves, köménymagleves, pirított gríz, grízes tészta, paprikás krumpli került az asztalra. Ezeket azóta is szeretem

Mi változott a családjuk életében a háború után?

1948-ban egyik napról a másikra elbocsátották mérnök édesapámat. Ezt nevezték racionalizálásnak. Hatéves voltam, az öcsém négy és fél. Minden reggel ugyanúgy felkelt, felöltözött és elment otthonról, mert nem akarta, hogy édesanyám aggódjon. Mi azt hittük, dolgozni jár, valójában állást keresett. Segédmunkás lett, de ezt is eltitkolta. Anyám csak hónapokkal később tudta meg, hol dolgozik. Elment érte, és azt látta, hogy édesapám egy kétszázötven literes hordó belsejét mossa – mérnöki diplomával. Ugyanolyan kiegyensúlyozottsággal és hittel viselte ezt is. Akkoriban kezdtem a tanulást a Baár–Madas Református Leányiskolában. 1949 tavaszán államosították. Eltűnt a tanító nénink – soha többé nem hallottam felőle.

Az intézmény Lorántffy Zsuzsanna Úti Általános Iskolaként működött tovább. Tizenkét évet jártam ugyanabba az épületbe. A Rákosi-, majd a Kádár-korszakban mindenki tudta, hogy figyelik, ki jár templomba, és ezért akár az állását is elveszítheti. Édesapám arra tanított bennünket, hogy a mikrokörnyezetünket kell megőrizni. Nem használta azt a kifejezést, hogy „a falnak is füle van”; egyszerűen elmagyarázta: nem tudhatjuk, ki milyen szándékkal kérdez. Más az, amiről otthon beszélünk, és más, amit az iskolában megosztunk. Az iskola arra van, hogy tanuljunk, a tanárainkat tiszteljük. Otthon viszont mindent őszintén meg lehet és meg kell beszélni. A hitünket és a családunkat óvnunk kellett.

Mire emlékszik 1956-ból?

A forradalom évében lettem tizennégy éves. A leverése után továbbra is alig volt ennivaló. Kenyérért a Retek utca végén, a Széna térnél álltak sorba. Édesapám kenyérért indult, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy ne menjen egyedül. Engem a Retek utca tetején állított sorba tejért, ő lement a pékhez. A tejcsarnoknál láttam, hogy három orosz tank bekanyarodik a Retek utcába. A lövegcsöveket a kenyérért sorban állókra fordították, és tüzet nyitottak. Tudtam, hogy ott van lent. Utólag többektől hallottam, hogy ilyenkor minden normális ember hazafelé kezd szaladni. Én miatta lefelé indultam. A földön fekvő halottakat egyenként végig kellett néznem, nincs-e közöttük… Nem volt ott, de nem tudtam, merre lehet. Később derült ki, hogy aki megjárta az első világháborút, azonnal tudta, mit jelent, amikor megjelennek az orosz tankok. Egy átjáróházon keresztül kijutott a Szilágyi Erzsébet fasorra, és hazament. Azt hitte, én is otthon vagyok. Amikor nem talált, visszaindult értem, én pedig addigra már fölfelé jöttem. Útközben találkoztunk. Leírhatatlanul örültünk, hogy mind a ketten élünk.

Már diákként tudta, mivel szeretne foglalkozni?

Végig kitűnő tanuló voltam, a matematika, a fizika és a kémia érdekelt, ezeket szerettem volna tanítani. Tizennégy évesen már magántanítványom volt: négy forintot kaptam egy óráért. A teniszpályán labdát szedtem, ott három forint járt. A gimnáziumban az igazgató rám bízta, hogy a végzős osztályoknak példamegoldó órákat tartsak. Két héttel az érettségi előtt mégis kihívatott az angolóráról, meglobogtatta előttem az egyetemi jelentkezésemet: „Nem továbbítottam” – jelentette ki. Megkérdeztem, miért. Azt felelte: „Maga nem tanárnak való.” Nem értettem, hiszen ő bízta rám a végzős osztályokat. Akkor kimondta: a tanárnak marxizmus–leninizmusra kell nevelnie a fiatalokat. „De matematikát és fizikát szeretnék tanítani!” – válaszoltam. Akkor nyíltan kimondta: „Maga nem lehet tanár!”

A nagy hallgatagnak nevezett, akinek nem lehet tudni a véleményét, és még „klerikális beütése” is lehet. Amikor már az ajtóban álltam, utánam szólt: „Ha ezt a beszélgetést bárkinek elmeséli, még az érettségi előtt kicsapom az iskolából!” Sírás fojtogatott, de azt feleltem: megígérem, hogy az érettségi előtt senkinek nem mondom el! Kijöttem, az aula oszlopai között bujkáltam, és ott sírtam el magam. Egy tanárnő észrevett. Elmeséltem neki, mi történt. Félve, csodálkozva nézett rám: „Honnan tudtad, hogy ezt nekem elmondhatod?” Azt feleltem: egyszer említette, hogy a Deák téri gimnáziumba járt. Tudtam, hogy az evangélikus iskola volt.