Mi készítette fel arra, hogy nap mint nap a legsúlyosabb emberi sorsok között szolgáljon?

Az én Uram engem mindig a leginkább kiszolgáltatott emberek közé vezetett. Ez határozta meg egész szolgálatomat. Fiatal korom óta súlyos kábítószer-függőséggel küzdő emberek között szolgálok. A ráckeresztúri drogterápiás intézetben, 1987-ben kezdtem a szolgálatomat. Az intézmény az állami egészségügy részeként fekvőbeteg-ellátást végzett, így kezdettől szorosan kapcsolódott a kórházi lelkigondozáshoz.

A Bethesda Gyermekkórház sem volt ismeretlen számomra. Régóta kapcsolatban álltam az intézménnyel, ismertem Velkey György főigazgatót és a kórház újraalapítóját, az áldott emlékezetű Dizseri Tamást, a feleségem pedig immár tizenöt éve vezeti a Bethesda Korai Fejlesztő és Diagnosztikai Központját. Így amikor felkértek erre a szolgálatra, nem idegen közegbe érkeztem, hanem olyan közösségbe, amelyet már jól ismertem. Bizonyos értelemben hazai pályára léptem.

Milyen sajátos feladatokkal jár a kórházlelkészi szolgálat a hagyományos gyülekezeti lelkipásztori munkájához képest?

Gyakran az élet legnagyobb próbatételeiben kell jelen lennünk. Itt nem a hétköznapi, megszokott helyzetek a jellemzők, hanem a szélsőséges élethelyzetek. A kórházban egészen különböző szenvedésekkel találkozunk. Ilyen például a palliatív ellátás, amely az életvégi helyzetbe kerülő gyermekek és családjuk kísérését jelenti. Az égésosztályon súlyosan sérültekkel, máshol életveszélyes betegséggel küzdő gyermekekkel és hozzátartozóikkal találkozunk. Nekünk ezek a helyzetek hívást jelentenek: jelen lenni, kísérni, támogatni és az evangélium üzenetével reményt adni.

Milyen lelki segítségnyújtásra számíthatnak az itt lévő betegek?

Szolgálatunk mindenki előtt nyitott, akinek segítségre vagy beszélgetésre van szüksége. Telefonon, e-mailben vagy személyesen is elérhetnek bennünket. Emellett jelen vagyunk a kórház mindennapi életében: járjuk az osztályokat, találkozunk a betegekkel és hozzátartozóikkal. Ezek a pillanatok hordozzák a változás és a segítségnyújtás lehetőségét. Elsősorban mindig az érintettek igénye határozza meg, szükség van-e ránk. Gyermekek esetében természetesen a szülők vagy gondviselők jelzik ezt. Így gyakran egészen különleges, sokszor megrendítő élethelyzetekben

találjuk magunkat. Emlékezetes számomra, hogy már az első itt töltött hetemen megkereszteltünk egy életveszélyes állapotban lévő csecsemőt az újszülöttosztályon. Ilyenkor különösen is átélhetővé válik a kórház jelmondata: „Jutalmam, hogy tehetem.” Ezekben a helyzetekben valóban mindennek tétje van.