Nagyon idegesítő tud lenni, ha valaki nem ért veled egyet. Néha a legjobb barátok, sőt a testvérek is képesek a legkisebb dolgokon összeveszni. Például azon, ki hogyan eszi a reggeli müzlit. Mert te joghurttal szereted leönteni a gabonapelyhet, a tesód meg tejjel. És első ránézésre szerinted nagyon undi, ahogy a tejben úszkálnak a szétázott darabkák. Mennyivel jobb, ha joghurtot raksz rá! Mert akkor nem ázik el azonnal a gabonapehely, friss és ropogós marad. Ráadásul szerinted a joghurt savanykás íze sokkal inkább megy a gyümölcsökhöz, mint a tej édessége.

Ilyenkor elég, ha csak annyit mondasz: „Joghurttal sokkal jobb!”, a tesód rögtön rátromfol: „Nem igaz! Tejjel finomabb!” És már kész is a veszekedés, mert egyikőtök sem akar engedni az igazából.

És a veszekedés sohasem jó. Akkor sem, ha kicsi ügyekről van szó, mint a müzli. És akkor sem, ha nagyokról. Mint Isten dolgai. Mert ahhoz, hogy meggyőzd a másikat a saját igazadról, érdemes megérteni, ő miért tartja jónak, ami szerinted „undi”. Ha megérted, hogy mondjuk a tesód pont azért szereti tejjel a müzlit, mert jó puha lesz tőle a zabpehely, és hogy milyen finom együtt a sok édes íz, akkor talán el tudod neki magyarázni, hogy joghurttal tényleg más, de érdemes azt is megismerni és kipróbálni.

Veszekedni könnyű, hiszen akkor csak azt hajtogatod, amit te igaznak gondolsz. Okosan vitatkozni már jóval nehezebb, mert akkor meg kell értened, mit gondol vagy éppen mit szeret a másik. De a veszekedés nem vezet semmire. Pontosabban: csak rossz dolgokat szül. Mondjuk haragot. De az okos vita után lehet, hogy meg tudtok egyezni. Sőt! Az is lehet, hogy a tesód kíváncsi lesz arra, amiről beszélsz, és ki szeretné próbálni.

Hasonlóképpen járt Pál is, amikor először eljutott Athénba, Görögország fővárosába. A görögök rengeteg istent tiszteltek. Szobrokat, oltárokat állítottak nekik, virágokat vittek és áldozatokat mutattak be a bálványszobrok isteneinek. Pál számára ez utálatos dolog volt. Ahogy ma mondanánk: undi. Mert Pál tudta, hogy csak egyetlen Isten létezik. Mégsem kezdett el kötözködni vagy veszekedni. Inkább figyelt. Fülelt. Körbejárt. Meg akarta ismerni az athéniakat. Megtudni, hogy mit gondolnak az istenekről, hogyan gondolkodnak a világról. És akkor talált valamit. Egy oltárt, amelyre ez volt írva: Az ismeretlen istennek.

Az apostol felment az Areopágoszra, arra a dombra, ahol az athéni bölcsek és filozófusok vitáztak. Ha Pál akkor odaáll, és nagy hangon hirdetni kezdi, hogy a görögök mind tévednek, mind bálványimádók, és Isten mindnyájukat el fogja ítélni, bizonyára senki sem figyel rá. Vagy veszekedni kezd vele. De ő tudta, hogyan kell okosan vitázni.

– Athéniak, látom, hogy ti nagyon vallásos emberek vagytok – mondta. – Még annak az Istennek is állítottatok oltárt, akit nem ismertek. Én ezt az ismeretlen Istent hirdetem nektek. – És beszélt a világot teremtő és fenntartó Istenről és az ő Fiáról.

Persze így is volt, aki kinevette. Más azt mondta: majd máskor meghallgatunk. De volt, aki figyelt rá, és később hívővé lett. Mert az okos vita sem győz mindig azonnal. De utat nyit az igazságnak.

(Az apostolok cselekedetei 17. fejezete alapján)