Van kedvenc sportolód? Focista, úszó, teniszező vagy tornász? Valaki, akit csodálsz, akiről képeket gyűjtesz, akinek a mezét vagy pólóját szívesen viselnéd? Mert annyira ügyes! Olyan könnyedén megy neki minden! A focista úgy cselez, mintha a labda a lábához nőtt volna. Az úszó olyan simán siklik a vízben, mintha hal volna. A tornász úgy repül a levegőben, mintha nem is vonzaná a föld. A teniszező meg szinte minden labdát visszaüt! De belegondoltál már, hogyan lettek ilyen ügyesek? Mert bizony, nem úgy ébredtek fel egy reggel, hogy hoppá, tudok focizni. Vagy kiválóan úszok, tornázok, teniszezek. Dehogy!

Gyerekként éppen olyanok voltak, mint te. Szerettek mozogni, de lehet, hogy először elég bénán rúgták a labdát. Vagy éppen féltek a víztől. De ha nem, akkor is meg kellett tanulniuk az úszást. És lehet, hogy valaki ügyesen szaltózik magától is, de a tornagyakorlatok sok kitartást kívánnak, és senki sem tudja megtanulni egyedül. A sportolók mellett kisgyerekkoruk óta ott áll az edzőjük. Aki megtanítja őket cselezni, úszni vagy éppen szaltózni. Aki mellettük van, amikor elfáradnak vagy elcsüggednek. Vagy amikor nincs kedvük edzésre menni. Mert az edzések bizony nagyon nehezek. De az edző ott van mellettük akkor is, amikor sírnak, amikor azt gondolják, hogy nem bírják tovább, feladják. Aki akkor is hisz bennük, amikor ők maguk már nem. Akinek rengeteg türelme, tudása és szeretete kell ahhoz, hogy a kis kezdőből nagy sportoló legyen. A rajongók ezt nem látják. Ők csak a győzelmet veszik észre. Amíg a kedvenc sportolójuk nyer, gyűjtik a képeit, vásárolják a mezét, skandálják a nevét. De ha veszít, hirtelen más lesz a kedvencük. Elfordulnak tőle. A sportoló pedig ott áll, és érzi, hogy a rajongás milyen törékeny. Nem ő változott meg, csak most épp nem nyert. Mégis egyedül maradt. De másnap elmegy újra az edzésre. Mert nem a sikerért teszi. Hanem mert szereti, amit csinál. És fontos neki.

Pállal és Barnabással is valami ilyesmi történt Lisztrában. Az egyik pillanatban istenként ünnepelték őket. Emlékszel, ugye, az emberek azt hitték, hogy ők Zeusz és Hermész istenek, és a papok hozták az áldozati ökröket. A következő pillanatban viszont már köveket dobáltak rájuk. Mert nem azt mondták, amit az emberek hallani akartak. Nem magukat istenítették, hanem Jézust. És ez nem tetszett az embereknek. Pált úgy megkövezték, hogy halottnak hitték, és kivonszolták a városon kívülre. Ott feküdt a porban mozdulatlanul. A tanítványok körégyűltek, körülállták .

Akkor Pál megmozdult. Lassan, nehezen felkelt. Fájhatott minden porcikája. Mégis visszament a városba, ahol a gyülekezet imádkozott értük. Másnap pedig továbbindult Barnabással. Visszatértek azokba a városokba, ahol korábban jártak. Ugyanazokba, ahol üldözték, ahol megverték őket. Mégis visszamentek, mert ott éltek azok, akikért felelősnek érezték magukat. Bátorították a gyülekezeteket, mert tudták, hogy sok megpróbáltatás vár rájuk. Saját tapasztalatukból tudták. Mégsem adták fel. Mert hittek Jézusban, aki tanította, vezette, küldte őket. Mint az edző a sportolót.

(Az apostolok cselekedetei 14. része alapján.)