Ideje, hogy az irodalom, a viszonyainkban gyökerező irodalom ellentámadásba kezdjen – írta majd’ hat évtizede Németh László egyik vidéki színigazgató barátjának, aki arra kérte, fogalmazzon meg egy kiáltványt, amely az ő országos élcsapatnak szánt kamaraszínháza tervét népszerűsítheti. Bár a kivételes műveltségű gondolkodó és író – egyben író gondolkodó – kiáltványt nem írt, egy rövid esszében kifejtette, miért szükséges a közönség és az irodalom frigyének megújítása.

Úgy vélte, a magyarok egyre kevesebbet olvasnak, mert az anyagi javak megszerzésének bővülő lehetőségei új célokat ültettek az emberek lelkébe, az írók és olvasók közé a nyugati jellegű szórakoztatóipar nyomult be, élén a „hipnotikus hatású televízióval, mely kegyetlenség és érzékiség, bűnügyek és dalfesztiválok ingereivel hódítja el a potenciális olvasókat”, míg a sznob kisebbség a nyugati irodalom divatos neveiben találja meg külföldimádatának méltó táplálékát. Az általa alkotott „nemzet-ragasztó” metafora segítségével arra világított rá, hogy a nemzeti közösséget összetartó, évszázadok óta olvadóban levő kötő- avagy ragasztóanyagot csak megfelelő, magyar jellegű műveltséggel és erkölccsel lehet megerősíteni. Ez a ragasztóanyag a közösségi s egyben minőségi magyar irodalom, amely Bessenyeiék kora óta nemcsak egyfajta művészet, hanem „a nemzet lámpása”.

Az irodalom jelentőségéről, funkciójáról és az iránta mutatkozó olvasói érdeklődés csökkenéséről Németh László akkoriban értekezett, amikor főként a tévénézés (és mellette a rádió- és magnóhallgatás) vonta el a figyelmet a könyvektől, de még nem létezett személyi számítógép, mobiltelefon, internet, közösségi média, online zene-, videó- és filmmegosztó platformok sokasága. Ha ma élne, láthatná, hogy az olvasók tábora még a hatvanas évek általa kevesellt méretéhez képest is radikálisan összeszűkült.

A KSH legfrissebb időmérleg-felmérése szerint a tizenöt és hetvennégy év közötti lakosság naponta átlagosan több mint két órát fordít tévénézésre, videózásra, internetezésre, míg olvasásra mindössze tizenhat percet. S ha az átlagos szám mögé nézünk: a naponta rendszeresen olvasók aránya legfeljebb öt-tíz százalék lehet, az emberek nagy többsége azonban már egyáltalán nem olvas könyvet! Különösen a fiatalabb korosztályokra érvényes ez. A gyermekek egyre nagyobb hányada előbb kezdi használni a mobiltelefont, mint hogy megtanulna olvasni – egy kutatás szerint a hét-nyolc évesek csaknem egyharmadának, a kilenc-tíz évesek megközelítőleg kétharmadának van saját telefonja.

A tizenévesek szabadidejük jelentős részét képernyő előtt töltik: a kilenc-tizennégy évesek képernyőideje hétköznaponként átlagosan két óra, míg a tizenöt-tizenhat évesek esetében ez már a napi négy órát is meghaladja. Az, hogy látszólag szórakoztató, de valójában agymosó, tudatmódosító zenei és videós tartalmakat fogyasztanak mindennap órákon át a fiatalok, rendkívül káros hatást gyakorol a figyelemkoncentráló és felfogóképességükre, gondolkodásukra, érzelmi intelligenciájukra és családi, baráti, iskolai kapcsolataikra.

Ezért valóban itt az ideje, hogy az irodalom, az olvasásra nevelés „ellentámadásba kezdjen”. Ahogy Békés Márton történész, politológus írja a Bibliofil kiáltványban: a könyv formájában terjesztett tudás az egyik legismertebb és legkifejezőbb kulturális kódunk. A kulturális forradalmak gyakran egy könyvvel kezdődnek – például a reformáció félezer évvel ezelőtti nagy mozgalma elképzelhetetlen lett volna, ha a Bibliát nem fordítják le nemzeti nyelvekre, és nem teszik mindenki számára közérthetővé, egyben hozzáférhetővé a tartalmát. A nagy német filozófust, Schopenhauert idézve: „Könyvek nélkül lehetetlen volna a civilizáció fejlődése. Ezek ugyanis a változás motorjai, ablakok a világra, amint a költő is mondja, »az idő tengerében álló világítótornyok«.”

Október első napjaiban 31. alkalommal rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált, amely az Ünnepi Könyvhét párja. Mindkét rendezvény jó alkalom arra, hogy felhívja a figyelmet az olvasás fontosságára, mielőtt a könyvek poros könyvtári lommá vagy múzeumi tárgyakká válnának.

A szerző újságíró, a Protestáns Újságírók Szövetségének titkára