Hogyan kapcsolódik az argentínai magyar reformátusokhoz?

Korábban nem ismertem a közösség tagjait, Argentínában sem jártam. Steinbach József püspök, a Zsinat lelkészi elnöke kért fel, hogy tegyek a gyülekezetnél látogatást. Az igehirdetésre készülve alaposan utánaolvastam a történetüknek. Az istentisztelet előtti napon személyesen találkozhattam is a gyülekezet néhány tagjával, köztük Benedek Mária főgondnokkal és lányával, Benedek Zsuzsanna gondnokkal.

Milyen gondolatra építette a prédikációját?

A fő téma a megmaradás volt, amelyet János evangéliumának egyik Igéjével vezettem fel: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5). Ha a szőlővessző leválik a törzsről, perceken belül száradni kezd. Azt gondolom, az ottani magyar református közösség sem elsősorban az emberi összetartásnak köszönhetően élt túl hét évtizedet, hanem mert a szőlőtő megtartotta ezt a vesszőt. A jó pásztor a világ végére is az övéi után megy.

A felmenőiket annak idején nem a vak véletlen sodorta Argentínába, hanem Isten szent terve: hogy a feltámadott Krisztus tanúi legyenek Dél-Amerikában. A beilleszkedés küzdelmei, a megélhetésért végzett kemény munka, a honvágy mardosó fájdalmai között Krisztus volt az a kőszikla, amelyre életet és jövőt építhettek. Hűséges lelkipásztorokat rendelt ki számukra, de ha arra volt szükség, a nehezebb időszakokat is engedte, mert az önállóságot is munkálni akarta bennük. Isten messzebb lát, mint az ember, és a megmaradáshoz olykor át kell menni a tű fokán. „Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk” – hirdeti a 126. zsoltár, amelyet szintén idéztem.

Ma csökkenő létszámuk tesz próbára, de emlékeztettem őket: ezeket az élethelyzeteket nem mi tartjuk a kezünkben, hanem az, aki egykor az elődjeiket elvitte erre a földre, hogy ott éljék meg a hitüket, és továbbadhassák azt a környezetüknek.

Hogyan zajlott az ünneplés?

Az istentiszteletre nemcsak a reformátusok látogattak el, hanem katolikus és evangélikus magyarok is – teljesen megtelt a terem. Utána a gyülekezet tagjaival átsétáltunk a Magyar Házba, ahol ebéddel vártak minket. A figyelmes szervezés folytán mindenkivel lehetőségem nyílt beszélgetni: bizonyos idő elteltével új asztalhoz ültünk.

Mit tanulhatunk a diaszpórában élő református testvérektől?

Lelkesítő, ahogyan megélik a magyarságukat, a gyökereikhez való ragaszkodásuk nekem is példát mutat. A felmenőik egy bőrönddel érkeztek, kevés vagyonnal, esetleg egy Bibliát vagy énekeskönyvet tudtak magukkal vinni, a hitük azonban mindenen átsegítette őket. Olyan emberekké váltak, akik még a jég hátán is megélnek. A fogyatkozásuk szorongást is kelt bennük, ám reménységük erősebb a megmaradásban. Például Benedek Mária, bár elmúlt nyolcvanéves, még mindig tele van ötlettel, folyamatosan keresi a megoldásokat, hogyan szólítsák meg a fiatalokat.

A helyi magyarok felekezeteken átívelő összetartását is vonzónak találtam. Az pedig különösen jólesett, amikor a hazaút alatt üzenetet kaptam Máriától, hogy hét perc múlva ér földet a repülőgépünk – online nyomon követte ugyanis a járatot, és imádkozott a szerencsés utazásunkért. Isten csodájaként éltem meg a velük való találkozást.

Milyen élményeket szerzett még Argentínában?

Ellátogattunk a Zrínyi Körbe, ahol tanárokat és diákokat, cserkészeket ismertem meg, és belenézhettem a foglalkozásaikba. Tábori lelkészként különösen érdekelt a hadiakadémia: meglepetéssel hallottam, hogy egy magyar származású, ’48-as tábornok, Czetz János alapította. Főhajtással és zászlószalag elhelyezésével emlékeztem meg róla.