Baranyai Kálvinista Lobogó, I. évf., 7. sz.

(1913. november)

Hatalmas Isten, mennyei jó Atyánk! A téli álomra siető, haldokló természet templomából ide sereglettünk egybe, szent falaid közé, hogy szóljunk veled, hogy imádjunk téged, dicséretet mondjunk szent nevednek! Óh! mert úgy hajtja valami szent erő szívünket, lelkünket tehozzád, hozzád, Uram, ki ura vagy a nappalnak és éjszakának, hozzád, ki rendet teremtél a nagy mindenség felett, s mindazóta bölcs törvényednek Nap és Hold engednek. Igen, Uram, te vagy az erős, ki tudtál isteni szóddal semmiből mindent teremteni, te vagy az a csodálatos, imádandó Isten, ki előhozod az évszakoknak változásait, s bölcsen igazgatod sorsunkat is.

Hozzád vezérli lelkünk gondolatait a hála nemes érzelme is, jó Atyánk, ki az idők változásai közt is megtartod életünket, s gondot viselsz reánk, gyarló teremtéseidre, s kegyelmednek áldásait szüntelenül érezteted velünk.

Íme, most is, amikor már köd borong a puszta tájakon, amikor közös anyánk, a természet bezárta tápláló keblét, amikor bús őszi szél zokog a száraz ágak között – tudjuk, érezzük, jó Atyánk, hogy ha minden kihal, elpusztul is körülöttünk: te velünk leszel akkor is, s nem hagyod el benned bízó földi gyermekidet!

Óh! ne is hagyj el bennünket kegyelmes Istenünk! Add értésünkre, hogy hallgassunk a haldokló természet intő szavaira. Erdő, mező, virág hervadása, falevél hullása azt hirdeti nekünk: ember, te is porból lettél, porrá kell hát lenned… Erdő, mező, virág fakadása, tavasz ébredése azt hirdeti nekünk: ember, nem halsz meg örökre, csak tested tér a földbe, mely földből vétetett, de lelked örökké élni fog!

Óh! tedd figyelmessé értelmünket, Atyánk, a nagy és örök igazságra, s cselekedjed velünk, hogy földi életünknek minden idejében bölcs szívvel járhassunk teelőtted!

Ámen!

*adorjási lelkész