Sokan eltűnődnek azon, hogy miért van külmissziói munka, miért megy ki az evangélium hirdetésére évente sok száz munkás a világ minden részébe Afrikán át, Indián és Kínán keresztül egész az ausztráliai szigetekig. Sokan kérdezik még ma is: mire való a magyar református külmissziói szövetség munkája, mikor annyi a magyarság belső baja? Pedig a felelet rendkívül egyszerű: Isten szeret.

És Isten mindig előbb szereti az embert, mint az emberek őt. Isten szerette és szereti a mánuszi feketéket, és ezért küldött oda munkásokat. Isten szereti a mohamedán embert, és azért ébresztgeti a magyar hívő keresztyénséget, hogy vegye észre: ő szereti azokat, akik a mi látásunk szerint távol vannak tőle. Az Úr szerette ezer esztendővel ezelőtt a portyázó és lovain száguldó magyarságot, jóval előbb, mint azt eleink megérthették volna. És mi sem ismernénk az evangéliumot ma, ha akkor nem lettek volna lelkek, akik megértették, hogy Isten szereti a magyarságot, és útra keltek, hogy ide Krisztus üzenetét elhozzák. […]

A mi szeretetünk tökéletlenségét semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy amikor azt mondjuk, hogy szeretjük az Istent […], közben elfelejtkezünk azokról, akik még távol vannak Isten szeretetének meglátásától, a vigasztaló Szentlélek ajándékától. Mintha nem is lennének! Missziói látásunk azért oly gyenge, mert elfelejtjük, hogy Isten azt az embert is szereti, aki még nem Jézusé.

Nem könnyű ezt a titkot megérteni. De nem könnyű megérteni azt sem, hogy Istennek a mi pogány testvéreink iránti szeretetünkre van szüksége, hogy az […] ő „előbb” való szeretete a pogány világban is valósággá és jelenvalóvá váljék.

A külmissziói munka nem emberek vállalkozása, nem keresztyén közösségek és egyházak oly természetű feladata, amit helyeslünk vagy nem […], támogatjuk vagy nem. A külmisszió munkája Isten szeretetének nagy titka és valósága egyaránt.