Kósa László az egyetemi éveitől végigkísérte a pályáját. Milyennek ismerte meg őt tanárként?

Rengeteget köszönhetek neki. Néprajz–történelem szakos hallgatóként már korán járni kezdtem az óráira, és az első kutatási témáimat is neki köszönhettem. Nagy tudású, rendkívül művelt ember volt, rengeteg történettel. Szeretett anekdotázni, szinte mindenkiről tudott valamit, és előbb-utóbb az is kiderült, hogy valamilyen távoli rokoni szál is összeköti az illetővel. Irónia, időnként szarkazmus is jellemezte. Nem a látványos előadásokkal ható professzorok közé tartozott. Inkább hatalmas tudása, élettapasztalata és az ragadott meg benne, ahogyan összefüggéseiben látta a világot.

Két történet különösen elevenen él bennem. Egyetemistaként egy egyháztörténészi diákkonferencia szervezésében vettem részt. Levelet kellett volna írnom a rektornak, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Kósa László leültetett a tanszéki számítógép elé, és lediktálta. Nem intézte el annyival, hogy oldjam meg valahogy. Fontosnak tartotta, hogy ezt is megtanuljam. Hiszen a tudományszervezésnek, a tudományos kapcsolatok ápolásának ugyanúgy megvannak a szabályai, mint a kutatásnak. A másik emlékem a Reformátusok Budapesten című kétkötetes munka elkészítéséhez kapcsolódik. Nagy megtiszteltetés, hogy szerkesztő munkatársként és több tanulmány szerzőjeként is részt vehettem benne. Az egyik írásommal azonban teljesen elakadtam: nem állt össze a szöveg, nem sikerült befejezni.