A film elején a történet egyik fontos helyszíne, a Keleti pályaudvar elevenedik meg előttünk régi dokumentációkon, majd kortárs képsorokon. Ugyanazon vasútállomás, ugyanolyan gyerekek, mindössze az idő választja el őket egymástól. Az első világháború után, 1920 februárjában gördült ki az első gyermekmentő vonat a pályaudvarról, és vette Hollandia felé az irányt, rajta mintegy hatszáz kicsi, az ablakon át a távolodó peron felé forduló arccal.

A gyerekek közül sokan talán nem is ismerték másként a világot, csak a háborúkkal és a nélkülözéssel együtt. Vajon mit gondolhattak azok a szülők, akik figyelték, ahogyan kicsinyük egy nyakába akasztott adatközlő táblával és néhány bőrönddel felszerelkezve, viseltes ruhában felszáll a vonatra? Egyetlen reménységük az lehetett, hogy hétnapnyi vonatútra tőlük egy idegen, holland család asztalán végre mindennap tápláló étel kerülhet csemetéjük elé. Az akció rengeteg magyar életet mentett meg, mégsem készült róla mindezidáig részletes dokumentumfilm. A Sápadt arcocskák ezt a hiányt pótolja.

A TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

1920 és 1930 között hatvanezer magyar gyermek vett részt az Országos Gyermekvédő Liga kezdeményezésével elinduló programban, és töltött néhány hónapot egy külföldi családnál, menekülve az éhezés és a szegénység elől, amely a világháború után az országot sújtotta. A szüleik kezdetben a kilátástalan helyzet ellenére is vonakodtak elengedni őket ilyen hosszú útra, az első szerelvény feltöltéséhez nehezen gyűlt össze a létszám. Később azonban, ahogyan az első beszámoló levelek, majd az élményekkel feltöltődött és egészséges, meghízott gyerekek megérkeztek, az akció egyre népszerűbbé vált, a vonatok pedig minden hónapban zakatolva vitték újabb és újabb megviselt kis utasaikat a tejjel-mézzel folyó országba, ahol a hírek szerint a vajas kalácsot is cukorral ették.

– Megviselte az elszakadás a gyerekeket mindkét alkalommal, hiszen amikor visszajöttek hónapokkal később, a nevelőszülőktől is el kellett búcsúzniuk – tudjuk meg Czeiner Katalintól, a film producerétől. Későbbi kutatások szerint tíz százalékuk végleg Hollandiában maradt új családjánál, és voltak, akik csak évekkel később tértek haza, addigra viszont némelyikük már magyarul is elfelejtett.

Összességében kedvező tapasztalat övezte a programot, a világot járt kicsinyek felerősödve, ajándékokkal megpakolva térhettek haza. Habár az akcióhoz később más országok, például Belgium és Svájc is csatlakoztak, a legsikeresebbnek mégis a holland kapcsolat bizonyult. A protestáns vallás már évszázadok óta erős szálat jelentett a két ország között, a gyermekek által pedig még szorosabbra fűződhetett sok magyar és a holland család viszonya.

Ravasz László református püspök annak a vélekedésének adott hangot, hogy a gyermekvonatok története többet elmond a nemzetek közti összefogásról, mint bármely békepaktum.

A humanitárius akció a második világháború alatt újraindult, azonban a szovjet befolyás alá kerülő rendszer eszméjével nem fért össze, hogy a magyar nemzet nyugatról fogadjon el támogatást, így a program csakhamar be is fejeződött, és a gyermekmentő vonatok története feledésbe merült, legalábbis a nagyközönség számára.