Ha beléphetnénk 1956. október 23-án egy református gyülekezet életébe, milyen egyházat találnánk?

Sokszínűt. A falusi és a városi gyülekezetek eltérő társadalmi világokat fogtak össze, amelyeket a deklaráltan ateista Rákosi-rendszer más-más módon próbált megtörni. A reformátusság egyik legnagyobb társadalmi csoportját még mindig a mezőgazdaságból élő kisgazdatársadalom adta. Ezt a világot a rendszer kulákká nyilvánítással, padlássöprésekkel, a termelőszövetkezetekbe kényszerítéssel próbálta megtörni. A parasztság azonban még tartotta magát, önálló életformájának felszámolása csak a Kádár-korszak téeszesítésével teljesedett ki. A nagyvárosi reformátusságot más csapások érték: a kitelepítések az értelmiséget, a presbitériumokat is sújtották.

Radikális változást hozott az egyházi iskolák szinte teljes körének elvétele, a kötelező vallásoktatás eltörlése és a fakultatív hitoktatás akadályozása. Mindeközben a pártállam a hozzá igazodó, új egyházvezetőség közreműködésével vonta ellenőrzése alá az egyházat. Lelkészeket kényszernyugdíjaztak vagy áthelyeztek, másokat internáltak, bebörtönöztek. A rendszer működéséhez hozzátartozott a bizalmatlanság tudatos szítása: a besúgóhálózat, a megfigyeltség tudata és a nyílt ellenőrzés a lelkészek egymás és gyülekezetük iránti bizalmát egyaránt rombolta. Az igehirdetést is a pártpolitika szolgálatába próbálták állítani: mintaprédikációkat – köztük úgynevezett ganajozó prédikációkat – írattak, és bizottságot állítottak fel a szószéken elhangzottak ellenőrzésére és cenzúrázására.

A gyülekezetek és lelkipásztoraik erre a nyomásra a túléléstől az együttműködésen és az alkalmazkodáson át az ellenállásig sokféle választ adtak. Számos lelkipásztor csendes hűsége mutatkozott meg a családlátogatásokban, a fiatalokkal akár illegális formákban is fenntartott kapcsolatokban. A lelki ellenállásra leginkább a gyülekezetek szintjén nyílt lehetőség. Ide húzódhattak vissza a felszámolt ifjúsági egyesületekben nevelkedett fiatalok.

Tovább éltek a háború utáni megrendülésből, újrakezdésből és bűnbánatból kibontakozó ébredési mozgalom gyümölcsei is. Rengeteg múlt a lelkipásztor elhívásán, a gyülekezet kitartásán és a helyi viszonyokon. A mozgástér keresését találóan fogalmazta meg Szabó Andor lelkipásztor: „Szükségszerűen fejlődött ki az ösztönünk arra, hogy gúzsba kötve mennyit lehet mocorogni úgy, hogy a szorítás is engedjen közben.”