A vasárnap esti időpont dacára alig találunk helyet a szigetszentmiklósi általános iskola tágas parkolójában: árulkodó jele annak, hogy nem mindennapi emlékkoncertre érkeztünk. A következő bizonyosság a világos aulába lépve ér: mintha csak családi ünneplésre érkeztünk volna, itt is, ott is ismerősök csodálkoznak rá egymásra, régen látott barátok nevetnek össze a folyosón. A több száz székkel berendezett, nyüzsgő koncertterem már csaknem minden ülőhelyét elfoglalták. Halkan szól a népzene, a színpad belső falára pedig az ünnepelt fiatalkori arcképét vetítették ki. Ádám Jenő nem hétköznapi alakja a magyar kultúrának, ennek ékes bizonyítéka, hogy szelleme százharminc évvel a születése és negyvennégy évvel a halála után is szinte tapintható a nevét viselő iskola falai között.

– Ha itt lenne, megénekeltetne minket – hangzik el Méhes Balázs, a Károli Gáspár Református Egyetem egyik dékánhelyettese beszédében. Ő is részt vett azon a bizonyos tanári értekezleten évekkel ezelőtt, amelyen megszületett az ötlet, majd hosszas és szerteágazó csapatmunka eredményeképpen meg is valósult ez az emlékkoncert. Mögöttem többen is nevetve helyeselnek azok közül, akik életében ismerték a lobogó szellemiségű zenepedagógust – bizony, ha Ádám Jenő itt lenne, már mindenki énekelne. Mindszenty Zsuzsánna karnagy beszédéből később megtudjuk, hogy Ádám Jenő száztagú férfikart is vezényelt a szibériai fogolytáborban, így bizonyára nem okozna gondot számára a csillogó szemű közönség dalra fakasztása.