A Magyar Nemzeti Galériában (MNG) október 21-én nyílt meg az Elhivatottak – Magyar képzőművésznők a XX. század első felében című kiállítás. A tárlat hatvan alkotó több mint százharminc művét sorakoztatja fel, kronologikus sorrendben tárva elénk, honnan indultak és hová jutottak – a századforduló környékén még csaknem teljesen férfiak uralta művészvilágban – az érvényesülni próbáló női képzőművészek.

Elsőként a jó családból származó lányok, asszonyok kaptak lehetőséget művészi hajlamuk kibontakoztatására; innen hosszú út vezetett a valóban emancipált művészeti oktatásig. Ritkán találkozunk e korai generáció munkáival: ők jellemzően könyvborítókat, illusztrációkat, textíliákat készítettek, hiszen a hagyományosan női témákkal – divat, öltözködés, gyereknevelés – illett foglalkozniuk. Különösen érdekes e korszakból Lesznai Anna Ady-párnája (1912), a népi ornamentikát idéző hímzés; mintája Ady Endre Ki látott engem? (1914) című kötetének borítóján is visszaköszön.

A tárlat telis-tele van érdekes, egyenként figyelmet és bemutatást érdemlő alkotóval és alkotással, számunkra igazán erőssé mégis akkor vált, amikor a művészek önarcképeit sorakoztató részhez érkeztünk. Elemi erővel hatnak a festmények, mindegyik máshogyan, a maga módján szuggesztív, figyelmet követelő. Egyik kacér, már-már tetemre hív (Éber Annáé), a másik finom, szelíd (Bartoniek Annáé), a harmadik titkokat rejtő, maszkszerű (Czillich Annáé).

A sort folytathatnánk, ahány arc, annyi jelző, és így is minden leírás részleges maradna, a képek komplexitásából csak egy vonást emelne ki. A lényeg viszont pont az összetettségben, részletgazdagságban rejlik. Azáltal, hogy a nő, akit korábban múzsaként vagy modellként ismerhettünk, művésznek állt, minden korábbinál hitelesebb módon mutatta meg magát a közönségnek. Már nem volt szükség férfiak közvetítő beleérzésére, fantáziájára, a hangsúlyokat már nem ők, hanem az autonóm, alkotó nő választotta meg. Szembenézett magával, dolgozott, majd azt mondta: ez vagyok én.

Mindez természetesen nem teszi zárójelbe, nem érvényteleníti az urak művészetét, inkább kiegészíti egymást a kettő. A kiállítás bizonyítja: az emberi lélek más-más minőségeit mutatják be a férfiak és a nők. Az itt látott művek nem jobbak vagy rosszabbak – helyesebben: néha jobbak, néha rosszabbak –, mint a férfikéz formálta festmények, szobrok, csak mások. Tévúton járunk, ha leegyszerűsítő minősítésekkel versenyeztetjük az alkotásokat, vagy éppen a férfiak művészetének sajátosságait kérjük számon a nők munkáin. Inkább nyissuk ki a szemünket, még inkább a szívünket, hogy megláthassuk, milyen ez a más.

Hogyan hat ránk, hogy a nő ilyen is, ilyet is tud? Időzzünk el például Paczka-Wagner Kornélia Jászai Marit ábrázoló alkotása előtt: a kompozíciónak érezhető a súlya, a megfáradt színésznő szinte lefolyik a képről, arcán tompaság, üresség. Kornélia férje, Paczka Ferenc szintén megfestette Jászait, ugyanazon a kereveten, ugyanabban a helyzetben. A festményeket egykor közös bemutatón tárták a nagyközönség elé, és most mi is összevethetjük őket (a férj képe fotón látható), megfigyelhetjük, melyik ábrázolás milyen húrt pendít meg bennünk. Vajon ha nem tudnánk, melyik képet festette női kéz, és melyiket a férfié, ugyanúgy néznénk rájuk?

Az MNG gyűjteményéhez hasonló nagyszabású tematikus tárlatot nem láthatott még a magyar közönség (bár itt megjegyezzük, hogy a Bibliamúzeum 2018-ban rendkívül nívós időszaki kiállítással jelentkezett XX. századi neves magyar női alkotók műveiből). Megismerhetjük, miképpen hatott az avantgárd megjelenése a magyar női művészekre, milyen hazai és európai mesterektől tanulhattak a legelhivatottabbak, hogyan vált az alkotás számukra is a munka terepévé.

Felfedezhetjük, mit gondoltak e korai művészettel foglalkozó nők a testről, hogyan viszonyultak az aktokhoz, miképpen árnyalták a korábbi, idealizált nőábrázolásokat. Keresztyén szemmel különösen érdekes a tárlat azon része, amely a biblikus témák megújítását mutatja be. Számos hazai templomban a harmincas-negyvenes évekből való, nők keze munkáját dicsérő díszeket találunk ma is; a legismertebbek ezek közül talán Sztehlo Lili ólomüveg ablakai, de Mattioni Eszter nemes márványokból és féldrágakőből készített kompozíciói is figyelmet érdemelnek. Akár művészettörténeti kíváncsiság és tudásvágy vezet bennünket, akár a széppel töltekeznénk, érdemes felkeresni a kiállítást. 2027. február 14-ig látogatható.