Kirk Jones Miket nem beszélek (eredetileg: I swear) című filmjét, mely John Davidson Tourette-szindrómás aktivista életét dolgozza fel, hazánkban június 4-én mutatták be. Kezdetben egy skót kisvárosban élő, jól tanuló, jól sportoló, szüleinek szót fogadó, teljesíteni akaró fiút ismerünk meg, aki előtt éppen megnyílnak a lehetőségek: jó nevű gimnáziumba kerül, és messzi városból jön el egy szakértő felmérni, mennyire tehetséges focista. Aztán egyik napról a másikra megváltozik valami. Nem tudjuk, mi történik, de a kedd már más, mint a hétfő, John hiába szeretne,

nem képes csendben maradni az iskolában, ráadásul durva illetlenségeket mond, polgárpukkasztó káromkodásokkal, sértésekkel zavarja a környezetét. Látjuk, ahogyan felháborodnak, csalódnak benne szülei, elutasítják tanárai, és ő maga is egyre jobban utálja, hibáztatja magát – miközben fogalma sincs, miért történik vele mindez. A lehetőségek ajtaja bezárul, a fiatal úgy érzi, nincs is miért életben maradnia.

Aztán ugrunk az időben, már a felnőtt Davidsont (Robert Aramayo) látjuk a vásznon, ahogyan mackónadrágban bevásárolni kíséri az édesanyját. Munka és kilátások nélküli napjainak ürességét még nézni is nyomasztó, érezzük a tehetetlenséget, a szomorúságot, a dühöt. Hiába tudjuk meg, hogy a zavar neve Tourette-szindróma, megoldás, feloldás nincs: az érintett vokális és motoros tikektől szenved, és ezekkel szenvedteti akaratán kívül környezetét is. Ok nélkül ordít, trágár szavakat mond, izomrángások nyomán tányérokat tör, köpköd, esetleg megüt valakit. A moziszékeken ülve megérzünk valamit abból a frusztráltságból, kínból, amelyet az érintettek érezhetnek.

Akkor könnyebbülhetünk meg kicsit, amikor feltűnik egy barát édesanyja, Dottie (Maxine Peake), aki máshogyan reagál a kellemetlen szituációkra, mint a többség. Nem rója fel a rosszat, sőt: megkéri Johnt, hogy házon belül ne is kérjen bocsánatot olyasmiért, amiről nem tehet. Persze, ha az utcán vannak, elmormolhat egy „elnézést”, amennyiben megbotránkoztatott másokat, de négy fal között nem szükséges szégyenkeznie azért, ami felett nincs kontrollja. Talán Dottie az első, aki nemcsak érti, hogy vétlen a fiú, de együtt is érez vele, képes az elvárásait félretéve kapcsolódni hozzá. Hozzásegíti egy munkához és egy lakáshoz, amelyet bérelhet, adott keretek között élhető(bb) életet tesz neki lehetővé – amelynek még így is része, hogy a tikek miatt mutogatnak rájuk az utcán, és ismeretlenek szinte félholtra verik Johnt.

A srác mindennek eredményeként tízévnyi szenvedés után olykor már megtalálja az egyensúlyt abban a kötéltáncban, amely számára az élet, és hosszabb ideig képes talpon maradni, mint korábban. Idővel saját küldetésre lel: segíteni szeretné a Tourette-szindrómában szenvedőket. Fontos az a jelenet, mikor több tucat érintett gyűlik össze, és azt mondja nekik: most ti vagytok a többség. Érezzük, ezeknek a folyamatosan szégyenben élő embereknek erőt, szabadságot, békességet ad, ha csak egy rövid időre is. Nem bátorítja, nem is reklámozza az illetlen viselkedést, egyszerűen tűri.

A film végén felsejlik: idővel az orvostudomány fejlődésének köszönhetően elképzelhető, hogy tünetmentes életet éljenek a Tourette-szindrómások. De azt is üzeni: amíg az nem lehetséges, nekünk, a többségnek kell változtatni a reakcióinkon – pusztán azért, mert ez csak nekünk áll módunkban.

Kétségtelen, nem mindenkinek való ez a film: ha felkavar bennünket az illetlenség, a trágárság, nem fogja elnyerni a tetszésünket. Ha azonban ezek közel sem öncélú ábrázolásán túl tudunk lépni, sokat adhat az alkotás. A Miket nem beszélek ereje ugyanis az árnyaltságban rejlik: képes megjeleníteni az abszurd, kellemetlen helyzetekben a humort, miközben nem válik didaktikussá vagy sziruppal leöntött, amerikai stílusú mesévé. Problémákat láttat, kérdéseket vet fel, de nem csap arcul bennünket válaszokkal. Azok megtalálása a mi dolgunk marad.