Egyházi választás 2026

Az építő hit

Lantos, ami lírai (költészet, költő), és jelenti az énekét hangszerrel kísérő középkori zenészt is. E rovat a szót elsősorban az első, azaz melléknévi értelmében veszi, református hitű, klasszikus poéták verseit ajánlva az olvasók figyelmébe. S arra keres választ: miért szép, mitől örök érvényű a választott költemény.

– Wass Albert: Előhang (1926)

Kolozsvárott, 1927-ben jelent meg Wass Albert első verseskötete Virágtemetés címmel. A gyűjtemény első darabja a poéta tizennyolc esztendősen Erdélyben, Vasasszentgothárdon írott, azaz a czegei Wass család ősi fészkében fogant parabolikus prózaverse, az Előhang. Monográfusa, Balázs Ildikó értelmezésében ez a szöveg tekinthető tömör ars poeticának vagy életprogramnak.

Széles műfaji spektrumon elhelyezhető alkotásainak egyik vezérszava a szeretet: a létezés legfontosabb törvényeként, alaptörvényeként tartotta számon a kereszténység-keresztyénség e meghatározó eszméjét. A költő és prózaíró szövegeiben a szeretet mindvégig kölcsönhatásban él a fohásszal: „Uram, ki fönt az égben / lakozol a fényességben, / gyújtsd föl szent tüzedet / az emberek szívében”; „kérjük a Jóistent, hogy adjon végre egy mást szerető békességes szívet minden magyarnak, bármilyen nevet viseljen is, és bármilyen szinten töltse is életét” – írta a Bajor-erdőben 1947-ben (A bujdosó imája), valamint az amerikai emigrációban 1969-ben, tehát a tárgyvers megírása után két, illetve több mint négy évtizeddel.

Wass Albert (1908–1998) Fotó: A Czegei Wass Alapítvány archívuma

Az 1926-ból való kitűnő lírai rajza, az Előhang pedig tanítandó példa arra, hogy életművét kezdettől beragyogja az életet mindenkor építő, újjáteremtő hit. Munkáira jellemző szimbiózis az is, hogy a teremtett lények iránti szeretet „erőteljes, erdélyi zamatú nyelven”, ősi természetességgel zeng bennük.

Az Előhang érzékletes képekben szerfölött gazdag, parabolisztikus, allegorikus szöveg. Minden olvasó szabadon értelmezheti az irodalmi szövegeket, hiszen aligha létezik optimális olvasat, ám a versbeszélő – itt bizonnyal azonos a szerzővel – az egyik fő motívum, a nyolcszor előforduló oszloptoposz értelmezésének kulcsát szinte kínálja a bibliaforgató olvasónak: az Isten háza, „az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja” (1Tim 3,15); „Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és ott marad örökké…” (Jel 3,12).

Segítséget nyújthat az is a vers szépségének felfedezésében, hogy az oszlop mellett három-három alkalommal ismétlődnek az „Isten” és a „hit” szavak, s ezzel az erős várral szemben mindössze ötször találkozunk a ledönt igével. Ezt is „üti” az ugyanannyiszor előforduló cselekvő ige, az épít. Mert hiába a természeti katasztrófák, hiába a halandó romboló természete és értékpusztító – mert irigy – törekvése, a varázslónak kikiáltott hites, áldozatkész ember, a viharvert, a megmaradásért küzdő bátor építő lebír minden ellenszegülő erőt.

Mi épül? Az oszlop éppúgy lehet a „kiművelt emberfő”, a szellemiekben-lelkiekben kiteljesedő teremtmény („aki győz, azt oszloppá teszem”), valamint a halandó értékes alkotása. S maga az Isten háza: „az igazság oszlopa”.

Az újra meg újra „ezer meg ezer apró, csillámló homok-szemcse” segítségével, a szívben rejlő állandó, szilárd, megtörhetetlen hittel, az életet újjáteremtő reménnyel, bizodalommal létrehozott munkája pedig erősebbnek bizonyul még a márványnál is.

„Exegi monumentum aere perennius”: ’ércnél maradandóbb művet alkottam’ – mondhatja a saját opuszairól valló Horatius római költő szavaival ama hívő ember, az Előhang állhatatos versi hőse, csöndes, hitvalló hérosza – a maga létesítményéről. Mert a hittel készült alkotás – ledönthetetlen.

Wass Albert

Előhang

(Szentgothárd, 1926. november 14.)

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró, csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló.
És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.