Albrecht Dürernek van egy fiatalkori alkotása, amelyen a korszak egyik népszerű magánáhítati témáját, az ézsaiási fájdalmak férfiát látjuk. A festményről Krisztus néz ránk – vagy maga Dürer, sokak szerint önarckép – meglehetősen szokatlan pózban és arckifejezéssel. Körülötte szenvedésének eszközei, testén a passió sebei, mögötte a sírbolt. A feltámadt és a szenvedő Megváltó egy képben. Tekintetében, amely a néző szemét keresi, valami különös, szomorkás érzés bujkál, mintha egy bizalmas beszélgetésben – miután végighallgatott bennünket, miközben egy jó kávét főztünk neki és épp letesszük elé – mondani akarna valamit, ami legalább annyira kijelentés, mint kérdés és felszólítás, valami ilyesmit: „Nos…?”

A napokban olvastuk A bírák könyve végét, és nagyjából hasonlóan képzelem magam elé azt is, ahogyan a Mindenható a Sínai-hegyre telepedve széttekint az ígéret földjén, végignézi, ahogy kis híján kiirtják a testvértörzsek Benjámint, és az egészet ráadásul még rá is akarják kenni. Nincs villám, nincs dörgő felleg, nincs pusztító angyal, csak az a különös szomorkás tekintet, amely választottai szemét keresi.

Tudjuk, A bírák könyve történetei mögött az az alapvető kérdés húzódik meg, ki adja az életet, a föld termékenységét Izráel népének: azok, akikről minden helybéli nép azt állítja, vagy az, aki már többször bizonyította, átélhető tapasztalattá tette számukra, hogy ő az ég és föld, a vizek és tűz ura? A választott nép persze mindig elbukik ebben a kérdésben, Isten pedig annak hatalma alá adja őket, akit és amit helyette választanak, mert minden nemzedéknek meg kell tanulnia, hogy megküzdjön az ígéret földjéért, és ebben a küzdelemben megismerje az igazi Szabadítót és Megtartót. Az Ószövetség népének évszázadokon át adatott ez a lecke, s úgy tűnik, az Újszövetség népe sem sokkal bölcsebb.

A bírák könyve nekünk, magyar reformátusoknak is fontos könyv, hiszen a választott nép sorsában saját sorsát vélte felfedezni a magyarság, a zsidó–magyar sorspárhuzam gondolatában ott lüktet ez a felismerés a társadalmi bűnöket – özvegyek, árvák, nincstelenek sanyargatása, bálványimádás – mint az Istentől való elpártolás jeleit ostorozó reformátori igehirdetésben, és Kölcsey Hymnusában egészen a vérünkké vált. Hajh, de bűneink miatt...