Lelkészcsaládban született. Hogyan befolyásolta ez a személyes hitét?

Az, hogy milyen családba születik valaki, valamennyire meghatározza az életét, de sokan hajlamosak ezt túlgondolni. Én elsősorban hálás vagyok azért a kis közösségért, a családért, amelybe kerültem, még ha lelkészgyereknek lenni nem mindig olyan egyszerű is. Rengeteg olyasmit kaptam otthon, ami segített a saját hitem kialakulásában. De ahhoz, hogy személyesen is elmondhassam: megszabadított az Úristen, hozzá tartozom, nekem önállóan kellett elfogadnom az ő kegyelmét. Az nem elég, ha részletesen ismerem a Bibliát, vagy hogy édesapám lelkész, a döntést nekem kell meghozni. Összességében úgy tekintek a családomra, mint a hitem keretrendszerére: segített, hogy tudjam, mire kell odafigyelnem. Az a pont viszont, amikor megtérhettem, nem köthető édesapám szolgálatához – attól eltekintve, hogy ők küldtek el abba a gyermektáborba, ahol Isten utánam nyúlt.

Mi motiválja a munkájában, és mit tanult eddig ebből a munkakörből?

Ugyan apai nagymamám legnagyobb bánatára nem lettem lelkész, mégis református egyházi közegben töltöm a munkaidőmet. Már egy évtizede vezet engem Isten ezen az úton a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány ügyvezetőjeként, emellett pedig néhány esztendeje presbiterként a Nagyvárad téri gyülekezetet is szolgálom. Fontos tudni, hogy ezeken a posztokon nem a szervezet, a közösség vagy a saját eszünk, hanem az Úristen az, aki megtart bennünket.

Előfordulnak olyan helyzetek, amikor úgy érezzük, mintha szétnyílt volna a Vörös-tenger, az ilyen pillanatokban nem lehet feladatot végezni személyes hit és a nélkül a meggyőződés nélkül, hogy az Úr nem belefojtani vitt minket oda… Az Isten rengetegszer elvégez olyasmit, amiről azt hittük, hogy lehetetlen, ő mégis odaáll, és íme, minden lehetséges, át lehet kelni száraz lábbal a Vörös-tengeren.

Hogyan jelenik meg a hite a mindennapi döntéseiben, a hivatásában, a családi életben?

Ha a hívő ember életét Isten kezébe tette, attól kezdve tudhatja, hogy nem esik ki onnan, ő vigyáz rá. Utat mutat neki kollégákon, embertársakon, közösségeken, a Biblián keresztül. Ezekben a döntésekben az Istenben való formáltatás jelenik meg, és az, ha benne éljük meg a mindennapokat. Természetesen vannak olyan pillanatok, amelyekre később az Úristen rámutat, például hogy ott több időt kellett volna szánni rá, de fontos ezt is alázattal elfogadni és viselni a következményeit. Szerintem kifejezetten lényeges tudatosítani: a hívő ember élete nem egyenlő azzal, hogy napi huszonnégy órában imádságban fordul az Istenhez, hanem egyfajta benne élés. Ami azt is jelenti, hogy viseli a következményeit annak, amit tett, vagy annak, amilyen döntéseket hozott. Ez nem mindig kényelmes, de jó tudni azt, hogy ezekben a helyzetekben is van mibe kapaszkodni.

Mit jelent ma a református identitás?

A református identitás egyik legfontosabb része szerintem az, hogy az Isten Igéjére való teljes odafigyelés határozza meg az életünket mind egyénileg, mind kis, mind nagy közösségeinkben. Egyénileg lényeges a naponkénti Istenhez fordulás, a vele való párbeszéd fenntartása. A keresztyén ember küldetéssel él a világban, a mi református identitásunknak kifejezetten része a foglalkozás a köz ügyeivel és jólétével, felelősséget kell éreznünk a ránk bízottakért. Nem tehetjük meg, hogy a munkát, amelybe az Úristen belehelyezett minket, nem a legjobb tudásunk szerint végezzük: az erőnk és a tehetségünk szerinti legjobbat kell adnunk neki. A gyermekeimnek szoktam mondani: nem azért neheztelek, ha nem ötös az eredményük az iskolában, hanem ha ez abból fakad, hogy nem tettek meg minden tőlük telhetőt. Ez minden közösségre egyaránt igaz, a lehető legjobbat kell nyújtanunk.