Hogyan vezette Isten a pedagógiai hivatás felé?

Sokszor nehéz pontosan megfogalmazni, mikor és hogyan dől el egy ember életében a pályaválasztás, mi volt az első meghatározó impulzus. A családomat joggal lehet tanárdinasztiának nevezni: a szüleim pedagógusok voltak, édesapám minden testvére szintén, még a nagyszüleim is. Így már alsó tagozatos koromban magyar–történelem szakos tanár akartam lenni. Úgy gondolom, Isten sokszor emberek révén hív: az engem tanítók munkája és példamutatása ebbe az irányba terelt engem. Ahhoz azonban, hogy valaki hosszú távon megmaradjon a pályán, az osztályteremben kell azt éreznie: ez a helye.

Kik azok a meghatározó pedagógusok, akik mintát adtak arra, milyen tanár szeretne lenni?

Mindenekelőtt a középiskolai történelemtanáromat szeretném kiemelni. Kiválóan végezte a munkáját: ahogyan vezette az óráit, ahogyan bevonta a diákokat a munkába és ahogyan világossá tette a történelmi folyamatok összefüggéseit. Később, amikor először tanítottam történelmet, elő is vettem a saját középiskolai füzeteimet…

Az egész életét a folyamatos szakmai megújulásra való igény jellemezte. Figyelemreméltó, hogy egy már nyugdíjas tanárnő is példává tudott válni középiskolások számára. A szigorúságát azért fogadtuk el, mert mögötte következetesség és elhivatottság állt. Egészen más karaktert képviselt a másik példaképem: a pályakezdő gimnáziumi magyartanárom. Ő abban segített, hogy megmutatta: a magyarórák lényege nem a szerzői életrajzok vagy a korszakjellemzések bemagolásában rejlik, hanem az olvasás élményében.

Milyen értékeket tart a legfontosabbnak átadni a diákjainak – emberileg és lelkileg egyaránt?

Történelem- és irodalomtanárként egyaránt gyakran hangsúlyozom a reformkor meghatározó voltát. Ennek a korszaknak az alapeszméje – amely megjelenik Vörösmarty, Petőfi költészetében is – az, hogy az egyéni érdekeket a közösség mögé kell helyezni. A diákok többsége megérti, miért gondolkodom így, de a saját életükben már nem alkalmazzák ezt. Mégis, számomra a közösség olyan kulcsérték, amelyért tenni kell. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a diákok hitvalló emberekké váljanak. Ez azonban nem erőszakolható rájuk, a hitet és az értékrendet sokkal inkább példaadással formálhatjuk. Nem úgy tudok hatni a diákokra, ha elmondom, hogyan viselkedjenek, hanem azzal, ha látják, ahogyan én élek. Ugyanez igaz a tanári közösségre is: ha a diákok azt érzékelik, hogy a kar hitelesen megéli ezeket az értékeket, az önmagában formáló erő. A harmadik, kiemelten fontos érték a tudás. Ez a következő években talán még inkább fel fog értékelődni, hiszen ma sokan azt hiszik, a tudás el van raktározva a digitális eszközökben – de gondolkodni az ember tud. Ha sikerülne a diákokat arra rávezetni, mennyire lényeges gondolkodó és érző emberekké válniuk, az rendkívüli értéket jelentene a jövő társadalmában.

Tapasztalatai szerint milyen szerepet játszhat az irodalom abban, hogy a fiatalok mélyebben megértsék az emberi lélek és a hit kérdéseit?

Az irodalom ereje abban rejlik, hogy rendkívül sokrétű, és olyan kérdéseket vet fel, amelyek életünk számos területéhez kapcsolódnak. Erkölcsi dilemmák, lelki, szociális, érzelmi kérdések – mindaz, ami az érzelmi intelligenciánkat formálja. Azonban egy olvasmány akkor válik igazán hatásossá, ha a diák felismeri benne azt, ami a saját életében foglalkoztatja. Azt viszont nem tartom szerencsésnek, amikor valaki mindenáron hitbéli vonatkoztatásokat erőltet bele irodalmi művekbe. Számos alkotás kapcsolódik a Biblia alapértékeihez, motívumaihoz, és ezekről érdemes is beszélni. Azonban olyan művet, amely nem vallásos szándékkal született, nem jó utólag „vallásossá tenni” – ez könnyen hiteltelenné válik. Más a helyzet, ha maguk a diákok vetnek fel ilyen kérdéseket. Előfordul például, hogy Kosztolányi Hajnali részegség című verse kapcsán elgondolkodnak azon, vajon a költő hitt-e Istenben. Az ugyanis, hogy az ember a földi létben csak vendég volna, ugyanúgy megvitatható olyan diákokkal is, akiknek van személyes hittapasztalatuk, mint akiknek nincs.