Az étel – közismert módon – a Bibliában is jelentős motívum: sok esetben mély, szimbolikus jelentőséggel, az úrvacsora formájában pedig szentséggé lényegülve hitünk egyik legmélyebb titkát is magába foglalja.

A történelemben az étkezés minden élő ember el nem hanyagolható napi feladata volt. Őseink is étkeztek – emellett dolgoztak, halásztak, vadásztak az élelemért, és amit megszereztek, elkészítették önmaguk és egymás számára. A gyermeknevelés és a szélesebb körben értett családi élet egyik legfontosabb, szó szerint életbevágó területe az ételkészítés (magyarul: főzés) – amely ezáltal a társas kapcsolatok (megint: első renden az anya-gyermek kapcsolat) kötőanyaga, az együtt töltött idő természetes formája. Több mély emberi szükséglet (táplálkozás, családalapítás, közösségalkotás igénye) kapcsolódik itt össze, és nyer természetes formát.

Ugyanakkor ez az egyszerűen megmagyarázható, körülírható jelenség minden emberi közösségben önmagán túlmutató jelentésű szokásrendszerré növi ki magát. Az ősi vallások ételt áldoznak az e világon túlinak, ételt hagynak a halottaknak. Közös étkezés keretezi az átmeneti rítusokat (házasság, temetés), étkezéssel pecsételik meg a hadüzenetet vagy a békét – és bonyolult társadalmakban a hatalmi viszonyok is kifejeződnek az ételhez való hozzáférés mellett abban is, ki milyen ételt és milyen körülmények között fogyaszt. Talán ez utóbbi jellegzetesség járult hozzá a legnagyobb mértékben ahhoz, hogy az elmúlt néhány évezredben az étkezésnek és ételkészítésnek valamiféle világkulturális jelentősége is kialakult.

Könnyen megérthető a jelenség például a zenével összevetve: hiszen az éneklés, az énekmondás, a hangszeres zene és a tánc is minden emberi kultúra ősi és természetes tevékenysége. Mégis, a szimfonikus zene, az opera, a balett – vagy akár a modern musical és popzene – nem párhuzamosan alakult ki több száz külön kultúrában, valamiféle természetes fejlődés eredményeként, hanem jól meghatározható (esetünkben főleg európai, a vége felé afroamerikai) hatásra, a nagy világbirodalmak erőforrásaira épülve alakulhatott ki páratlanul bonyolult és érdekes mai formája.

Ugyanez a helyzet az étkezéssel is. Bár szoktunk emlegetni magyar, cseh, spanyol stb. konyhát, valójában a világ magas szintű gasztronómiai művészete csekély számú birodalmi központból nőtt ki: a mi kultúránkban ez a Római Birodalom hagyományain alapuló európai konyha, amelynek a fő vonala a francia – és ilyen értelemben létezik még a kínai, más pedig valójában nincs. Ugyanígy: a mai élelmiszeripar is nagyrészt ezekben a kultúrkörökben fejlődött ki.