Falun a köszönés az idősebbeknek mulaszthatatlan kötelesség volt. Amikor a teheneket hajtottam a Fő utcán legeltetni, sokszor találkoztam a kocsival szembejövő keresztapámékkal. Szemébe nézve kellett köszönni, amit én mindig meg is tettem. Keresztapám ugyan rám nézett, de sose köszönt vissza. Egyszer otthon bejelentettem, hogy nem köszönök neki többet. Így is történt. Másnap már panaszt tett a szüleimnél, akik elmondták neki az okát. Ezután helyreállt a rend. (Később jöttem rá, mindennek köze lehetett ahhoz, hogy velem egyidős kisfiuk meghalt…)

Faluvégi legeltetés és olvasás közben a teheneim betévedtek egy kukoricaföldre. Hátborzongató volt otthon bevallanom… Nem kaptam ki, de rám rótták azt, hogy a gazda által bejelentett kárt, ötven cső kukoricát nekem kellett végigtolnom a fél falun az illető házáig, akitől megkaptam a tömör szemrehányást. Így neveltek a szülők: verés helyett a sértett lelkifröccsével. Rosszabb volt, mint egy-két pofon! Egyébként kukoricatöréskor, vagyis esti fosztáskor a gyerek akkor kapott fölmentést a munkából, ha közben vörös szemű csövet talált. A fosztott, hitványabb csöveket a padláson terítettük szét száradni a disznóknak, a szépeket az öregek befonták és füzérre rakták.

A pofonról jut eszembe: tavasszal, amikor a hangyák előbújtak, építkeztek, sokszor figyeltem a szorgos munkálkodásukat. Édesanyámnak el is mondtam ezt, aki azt felelte, tanulj tőlük te is szorgalmat. Egy alkalommal a faluvégi kenderesben kapáltuk az epret. Én kis kapával, a magam módján. Egyszer csak elértem egy hangyabolyhoz, ahol azok szorgoskodtak. A fű miatt el kellett volna kapálnom a bolyt, de nem tettem. Édesanyám utasított, hogy kapáljam el, de én a hangyák munkájára hivatkoztam. Nem volt elég jó érv, mert adott egy pofont, hogy engedelmességre bírjon. Na, elkapáltam, mert ő azt mondta, hogy estére a hangyák úgyis újra megépítik a bolyt. Így is lett…