Molnár Miklós Emil Brunner örököse volt a magyar református egyházban. Intelligensen tapintatos szeretetével és lelkészi karakterével mindenképpen. Nemcsak hívő, hanem hiteles ember is volt, aki életvitelében, tetteiben és szavaiban egyaránt hű maradt mindazokhoz az Igékhez, amelyeket hirdetett. Feltétlenül meg lehetett bízni a személyében éppúgy, akárcsak igehirdetéseinek igaz voltában.

Mára kiveszett gondolkodásunkból az Isten országa, az örök mennyei élet jelenvalósága mindennapjainkban. Közben megfeledkeztünk Jézus Krisztus szenvedésének, vagyis magának a szenvedésnek jelentőségéről is esendő ember voltunk ellenére. Mintha teremtettségünk, megváltásunk és üdvösségünk csak e földi világra és történéseire volna érvényes. Mintha a hirdetett evangélium a sikeres érvényesülésre, egészségre és világi boldogulásra vonatkozna.

Teleki Gáborral tartok a gyülekezet ügyeit intézni, még az istentisztelet előtt. Ennek a – svájci magyarokat összegyűjtő – kicsi közösségnek a szó eredeti értelmében arisztokrata a gondnoka, Krisztus az Ura és Isten a gondviselője. Isteni és emberi áldozat áldása van rajta.

A templom berendezését az igehirdetésnek és a sákramentumoknak rendelték alá. A kereszttel pedig, mint a római egyház jelképével, egyáltalán nem akartak azonosulni, inkább az áldozat és a megváltás ószövetségi archetípusait alkalmazták. Így ábrázolták adott esetben a kereszt helyett a Bárányt, vagy Jónás cethalból szabadulásának képét.