A nemzeti összetartozás napja lehetőséget ad a gyászra és a veszteség elismerésére. Segít a történelmi sebek ismételt, létfontosságú kibeszélésében, amely a továbblépés feltétele. Felhívja a figyelmet a kulturális folytonosságra, hangsúlyozza: a nemzet jelen esetben nem politikai egységet, hanem közös jelrendszert (nyelv, irodalom, történelem) foglal magában.

A Kölcsey Ferenc által értelmező háttérként választott magyar reformátori történelemszemlélet alapeleme ez: Isten féltő szeretete abban nyilvánul meg népe iránt, hogy számonkéri bűneit. „Hajh, de bűneink miatt…” Ezzel azonban nem eltaszítja, hanem visszatéríti magához kegyelmesen. Ennek a török kor viszontagságai között született önértelmezésnek olyan ereje volt, hogy a felekezeti határokat is áttörte.

A miskolci reformátusok úgy tartják, négyszázhetven éve léptek őseik a reformáció útjára. Gyülekezeti lelkészként sokszor hallottam idős reformátusoktól a jelen keserű kritikájaként is: „Régen még a karzat is roskadozott a legényektől.” Utalva ezzel arra, hogy most bizony üres. Menekülés-e tehát a jelen helyzet gondjai elől, amikor megállunk az emlékezet helyein?