Pál apostol az athéni beszédében az Ószövetséget idézve azt mondta, hogy Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait” (ApCsel 17,26).

A Teremtő nemcsak a természet törvényeinek Ura, hanem a népek történelmi és földrajzi kereteinek is, mindezzel az a célja, hogy az emberek keressék őt. A reformátoraink bizonyosan – elsősorban Farkas András vagy Károli Gáspár juthat itt eszünkbe – mélyen meg voltak győződve arról, hogy a Kárpát-medencei magyar haza Isten ajándéka. De azt is hirdették, hogy az emberek bűnei – így a nemzeti bűnök is – megronthatják ezt az ajándékot. Az isteni rendbe beavatkozhat az ember, s annak soha nincs jó vége. Ennek nyomán sebek keletkeznek. Ezeket az idő – hiába hivatkozunk erre oly sokszor – soha gyógyít be.

A Trianon-palotában hozott döntés következményei sem múlnak el. Ha az emberiségnek lehet általános közös tapasztalata az életről, halálról, Istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról és így tovább (C. G. Jung), akkor a psziché a személyes és egyetemes szint között a nemzeti réteget szintén tartalmazza, és ide beépülnek a történelmi traumák is. Lehet, hogy egyszer majd mást írnak a történelemkönyvek Magyarország feldarabolásáról, de amíg magyarok élnek a földön, a kollektív tudattalan ezt a mély sebet hordozni fogja.

A nemzeti összetartozás napja lehetőséget ad a gyászra és a veszteség elismerésére. Segít a történelmi sebek ismételt, minden nemzedék életében létfontosságú kibeszélésében, amely a továbblépés feltétele. Felhívja a figyelmet a kulturális folytonosságra, hangsúlyozza, hogy a nemzet jelen esetben nem politikai egységet, hanem közös jelrendszert (nyelv, irodalom, történelem) foglal magában. Mindez valóban lényeges, mégis: az anyaszentegyház ennél többet is mondhat. Amikor fentebb hivatkozott reformátoraink számba vették a súlyos csapásokat és megpróbáltatásokat, veszteségeket, nyíltan hangsúlyozták a magyarság felelősségét is: a bukás erkölcsi