Az apátság területén töltött két nap után csak az kavargott a fejemben: milyen elfogadás az, ahol mindent elfogadunk, csak Krisztust nem? Milyen egyenlőség az, ahol alacsonyabb rendűként, visszamaradottként tekintenek a hitvalló keresztyénekre? És vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy ez az elsőre talán sok tekintetben magával ragadó eszme a mi templomainkban is felüsse a fejét?

A megtérés nem jelenti azt, hogy soha többé nem mehetünk el a kollégáinkkal egy péntek esti sörözésre, és egész életünkben a templomban kell ülnünk áhítatos arccal. Inkább azt, hogy ha elmegyünk sörözni velük, akkor is Isten országát képviseljük. Így az ő szeretetét visszük el azokhoz, akik talán soha be nem tennék a lábukat a templomba.

A teológusok legátusi szolgálata rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagítja őket. Beleláthatnak a gyülekezetek életébe és működésébe. A legcsodálatosabb élmény, amikor megtapasztalhatják, hogyan használja fel őket Isten az ő szavának hirdetésében.

Nyugalmazása után továbbra is aktívan hirdette az Igét. Azt vallotta: „Nyugdíjas lelkész pedig nincsen! Valaki vagy az élete végéig lelkész, vagy soha nem is volt az!” Ezért, folytatva munkáját, saját lakásán tartott pasztorálpszichológiai továbbképzéseket a lelkészeknek, és gyülekezetek meghívását elfogadva gyakran prédikált.