1951 lehetett, amikor áttelepítették az osztályt a volt csendőrségi épületbe. Új padokat kaptunk, közepükben tintatartóval. Egyszerre két tanuló is használhatta íráskor. Kitaláltam, amikor egy délután csak fiúk voltunk az osztályban, hogy vizezzük fel a lányok tintáját, milyen érdekes lesz, ha másnap nem tudnak írni.

Az öreg párszor végighúzott a hátamon, amelyen hamar megjelentek a véres csíkok. Elfuthattam volna, de nem tettem, mert olyan sok híres magyar történelmi eszményképem volt, hogy azok miatt sem lehetett. Otthon édesapám észrevette a hátamon a véres csíkokat. Elindult bosszút állni.

Édesanyám szülőházának verandáján hevert évekig a korábban már említett Messerschmitt német vadászgép egy mintegy másfél méteres alumíniumdarabja, amelyet a nagybátyám hozott haza a lezuhant gép helyszínéről. Az ötvenes években magam is gyűjtöttem apró darabkákat a repülőből.

A monostori faluvégtől szinte nyílegyenesen vezetett az úgynevezett középút csaknem a megyeri malomig, ahol azonban a molnár túltelítettség okán nem tudta befogadni az őrölnivalót. Onnét aztán egy földút vitt ki a Pánczél-kanyarig, ahonnan mintegy húsz kilométerre föltűnt a tótfalui református templom meseszerű alakja.

A Duna két ága a kaszálónktól mintegy háromszáz méterre ért össze. Van fényképem, amint itt dolgoznak Atyuskámékkal a háború után – miközben én a nagy szarvú ökröket ügyelem. Az aratás után „meztélláb” ballagtam a tizenhárom kereszttel megrakott szekér után a porban tíz kilométert, nehogy csak egy kéve is leessen.

A falu csordája nyolc-tíz sor járást taposott ki a hosszú domboldal igricés (leveles, tüskés növény) mezején. A háború előtt innen szállították a homokot az e célra épített kisvasúton a Dunakeszivel átellenben várakozó uszályokba a fővárosi építkezésekhez. Személyes és elbeszélt emlékek kötnek ide.

A több mint százéves szőlőt feleségemmel nagy-nagy kínlódással ápoljuk. Nem a bora miatt, hanem mert becsületbeli kérdés: édesapámnak elmenetele előtt megígértem, nem hagyom el azt a szőlőt, amelyet öregapám vele együtt telepített, miután ő négy év szibériai fogság után hazajött.

Új sorozatunkban G. Szalai István osztja meg olvasóinkkal a II. világháború előtti gyermek- és ifjúkorának meghatározó élményeit. Néhány hetente, a rovat más tartalmaival váltva jelentetjük meg ezeket a mai nemzedékek által már nem tapasztalt életmozzanatokat.

Ecsedy Aladár a háborús évek alatt létrehozta a Sion-hegyi missziós központot, szerkesztette a Kisfecske című röpiratot, az Országos Vasárnapi Iskola mozgalom elindítója volt. Megmentette a falubeli leventéket a külföldre hurcolástól. Vezetője, előmunkása volt a Hősök szobra építésének. 1956 forradalmi napjaiban csatlakozott a Református Megújulási Mozgalomhoz.