Ebben a pünkösdben is szól a meghívás, hogy visszatekintve rácsodálkozzunk mindazokra az ajándékokra, amelyeket a Lélekben kaptunk, ahogyan arra is, hogy mindezekben megvalljuk Isten hatalmát, valóságát, Jézus Krisztus megváltó munkájának, győzelmének a csodáját és a Szentlélek kimeríthetetlen ajándékát, vagyis hogy „milyen hatalommal vagy kinek a nevében” élhettük meg mindezt.

Ahogyan a még csak várandós Mária magasztalásban, hálaadásban ujjong, úgy élhetjük meg mi is a hála és a várakozás, a magasztalás és a bizakodás kettősségét, számolva az előttünk lévő napokat, a nekünk adott időt nemcsak az idei karácsonyig, hanem a nagy, végső találkozásig.

Isten népe bár az Élet gondviselő szeretetében tudhatta útjait, újra és újra szembesült a földi lét nyomorúságaival. Az elmúlt hetekben olvasott igeszakaszokban Ézsaiás próféta gyönyörű képekben beszél az ember és a természet közös kiszolgáltatottságának mindennapi tapasztalatairól. A körülöttünk lévő tájakat gyakran belső lélekútjaink külső kivetüléseiként szemlélhetjük. A természetben elénk táruló idők a földi idő, az emberlét váltakozó szakaszai.

Advent az Eljövendő ünnepe. Aki megállíthatatlanul, tőlünk függetlenül is érkezik, megnyitva az ég kapuit, hogy belekiáltsa eltompult életünkbe az örömhírt: szeretett fiai vagytok az Istennek, térjetek hozzá, hogy az élet gyökeret verjen bennetek, általatok, hogy Isten országa legyen mindenekben!

Várjuk-e a Szentlelket? Vágyjuk-e a Szentlelket? Hívjuk-e, reméljük-e az Atya által megígért ajándékot, kapcsolatot, mennyei erőt? Él-e bennünk a remény, a bizonyosság, a tapasztalat, hogy Isten-várásunk nem hiábavaló? Gyakoroljuk-e az Isten-jelenlét bizalmát egész évünket átfogó, mindennapi imádságainkban, sürgésünkben-forgolódásunkban, szolgálatainkban?