A szenvedéséről szóló Jézus mellett jól elbeszélgetünk arról, melyikünk a nagyobb. Vagy a szenvedő Krisztust látva vigadunk, kockát dobva eljátsszuk az Úr köntösét, sorsot vetünk: a kocka el van vetve, mi pedig fel vagyunk dobva.

Vagy kigúnyoljuk a szenvedés valóságát és eljátsszuk, hogy egy megvert embert megkoronázunk tövissel, majd elégedetten szemléljük művünket. Bűneink keresztjére feszítve gúnyoljuk az Ártatlant. Így már elég torz az egyébként gyönyörű ahhoz, hogy elviselhessük. A mindennapi kenyér feletti örvendezés helyett panaszkodunk.

Csak ennyi jut nekünk? Pedig nem csak ennyi, de ami jut, az is „csak ennyi”. Egymásban a „mást” és nem az „egyet” látjuk: tárggyá tesszük az egyszeriségében és egyediségében szerethetőt, amikor a tőlünk mint abszolút mércétől való eltérését bűnként látjuk és láttatjuk. Pedig örülhetnénk annak, hogy ő is egyszeri és csodákat hordoz, és mennyi mindenben vagyunk „egyek”.