Nem kalandparkba visz – Krisztushoz vezet
Nem az a jó keresztszülő, aki sok ajándékot vesz vagy izgalmas programokra viszi a gyermeket. Aki így szeretne szülőként még egy családtagot „szerezni”, az félreérti a fogadalom lényegét – vallja Pető-Veres Kata református lelkész, aki doktori kutatásában e sákramentum liturgiájának történeti vonatkozásaival foglalkozik. Az interjúban szó esik a keresztszülőség ősegyházi, népi gyökereiről és korunk nehézségeiről – de mindenekelőtt arról, miért nem csupán szimbolikus tisztséget, hanem életre szóló lelki rokonságot és kísérést jelent.
Kik voltak az első keresztszülők?
E gyakorlatnak az ősegyház koráig visszanyúló gyökerei vannak. Kezdetben főként felnőtteket kereszteltek, akiknek úgynevezett kezesre vagy szponzorra volt szükségük. Ők tanúsították az illető hitbeli érettségét, erkölcsös életét és szándéka tisztaságát. Továbbá ők kísérték a közösséghez csatlakozni kívánót a felkészülés során. Eleinte mindez az azonos nemű szülő feladata volt, később pedig a keresztyén közösség egy hitben gyakorlott, elismert tagjára hárult.
Milyen szerepet játszott a keresztszülő a korai keresztyénségben?
A keresztyénüldözések korában a kezes egyrészt tanúsította a megtérni szándékozó elkötelezettségét. Egyebek mellett azt is így tudták igazolni, hogy valaki nem áruló, akinek a befogadása veszélyt jelentene a közösségre nézve. Másrészt ő segédkezett a legfontosabb hittételek, a nagy gonddal őrzött hitvallás és az úri imádság szövegének elsajátításában.
Ezeket a beavatásukra készülő katechumeneknek húsvét alkalmával a nagyobb gyülekezet előtt – hitüket egyenként megvallva, illetve az imádságot a közösséggel együtt – el kellett mondaniuk. Mindemellett a felkészülés lelki megpróbáltatásokat is rejtett magában, mint amilyen a megtisztulási szertartás, a hosszan tartó böjt és a tartózkodás a házasélettől, ezek közben az illető folyamatos támogatásra szorult.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!