„…igen helyesnek tartjuk, ha az egyházak, keresztyén szabadságukkal élve, lelkiismeretesen megünneplik az Úr születésének, körülmetélésének, szenvedésének, feltámadásának és mennybemenetelének, valamint annak a napnak az emlékezetét, amelyen kitöltetett az apostolokra a Lélek” – olvassuk a Második Helvét Hitvallásban. A fentiek értelmében református egyházunkban már évszázadok óta megtartjuk ezeket az ünnepeket, amelyek között megkülönböztetett jelentősége van az Úr feltámadása emlékezetének, ezt ismerjük a köznyelvben húsvétként. Ez az elnevezés a középkori római katolicizmus korszakából származik, amikor a húshagyó keddel kezdődő negyvennapos böjt után ezen a napon lehetett először húst enni. Időpontját a 325. évi niceai zsinaton határozták meg akképpen, hogy ez a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap legyen. A napjainkban használatos naptári beosztás szerint ez a március 22. és április 25. közötti valamelyik vasárnap.

A húsvéthoz számos jelkép és számos népszokás kötődik, ám ezek nagy része nem bibliai eredetű, több esetben nemhogy eltér a Szentírástól, hanem éppen ellentmond annak. A hozzájuk fűződő hiedelmek a pogány hitvilágban gyökereznek, leginkább a termékenység témaköréhez kapcsolódnak.

Egyetemes keresztyén ünnepről van szó, amely hálaadó örvendezés Krisztus feltámadásáért, egységben a nagypéntekkel, az Úr halálára való emlékezéssel. Az ünneplés szerves része – mondhatni csúcsa – a közös úrvacsora, amely a feltámadott Jézus Krisztusra emlékezés alkalma, a benne hívők szent közössége Urukkal és egymással. Megerősítés minden keresztyén számára: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14)

Az Úr halálára és feltámadására való emlékezés az úrvacsorában lesz láthatóvá. A kenyér és a bor mint jelkép elválaszthatatlan részét képezik egyházi ünnepeinknek – így a húsvétnak is –, bár előfordul, hogy nem tudunk élni a szent jegyekkel. Ennek ékes példája volt a közelmúlt, amikor a koronavírus-járvány idején nem vehettük magunkhoz, legalábbis nem a megszokott módon. Egy időre lehetetlenné vált a gyülekezet térbeli összegyülekezése, csupán a modern technika segítségével tudtunk egyféle időbeli közösséget vállalni egymással, például videóközvetítés által egy adott istentiszteleti helyről. Emiatt nem volt lehetőség a közös úrvacsorázásra sem.

A Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnökségi Tanácsa akkoriban azt ajánlotta, hogy egyházunk tagjai kapcsolódjanak be a televízión sugárzott ünnepi istentisztelet közvetítésébe, otthonukban pedig terítsék meg az úrasztalát, vegyék együtt a kenyeret és a bort egy időben Kárpát-medence-szerte. E javaslatot némelyek örömmel vették, éltek is a lehetőséggel, mások kétkedve fogadták, de nem kevés volt azok száma sem, akik kimondottan ellenezték. Úgy vélték, hogy „az Úr Jézus Krisztus ebben az időszakban elvette népétől az igeközpontú összejövetel és az úrvacsorával való helyes élés lehetőségét”, ugyanakkor „ha a Jézus Krisztus által, formailag is meghatározott úrvacsorai szertartásba bármilyen módon beépítjük a virtualitást – ami alapvetően idegen az úrvacsorától –, akkor ezzel megrontjuk az úrvacsora Megváltó Urunk által szabott formai rendjét, annak helyes kiszolgáltatását”.

Egyházunk történetében azonban volt olyan korszak is, amikor egyéb külső tényezők fosztották meg a híveket az úrvacsorázás lehetőségétől. Ilyen volt 1919 tavasza. A szociáldemokraták és kommunisták egységkormánya az alkoholfogyasztást a kapitalista kizsákmányolás egyik eszközének tartotta, így már a Tanácsköztársaság kikiáltásának napján kiadta a szesztilalomról szóló rendeletet, amely kimondta: „Mindennemű szeszes ital kimérése, forgalomba hozatala és fogyasztása tilos.” Aki a tilalom ellenére alkoholt fogyasztott, egy évig terjedő fogházzal és tízezer korona pénzbüntetéssel volt sújtandó. A rendelet alól nem kaptak mentességet az egyházak sem, ezzel ellehetetlenült a húsvéti úrvacsorai jegyek kiszolgáltatása. A péceli református lelkipásztor, Forgács Gyula naplójában részletesen beszámolt arról, miként élte át mindezt a gyülekezete.

„Április 16-án a szesztilalom miatt a helyi direktóriumhoz fordultam engedélyért bor elfogadására az úrvacsorázáshoz, amit húsvétkor mindig Tarnay [Endre főgondnok] szokott adni. A helyi direktórium tagjai, D. Molnár [Béla] és Kosik József azt ajánlották, hogy vízzel tartsuk az úrvacsorát, vagy egyáltalán hagyjuk el, mert ők nem adhatnak engedélyt.” Kiderült, hogy ez nem mindenütt volt így, mert a Budapesti Református Egyház részére a budapesti direktórium engedélyt adott a bor beszerzésére.

„Április 19-én a helyi direktórium felhívatta községünk lelkészeit, hogy felszólítsa őket Kunfi [Zsigmond] népbiztosnak a vallás gyakorlatára vonatkozó rendeletének a szószékről leendő kihirdetésére. Ez alkalommal jelentettem, hogy a presbitérium nevében sürgönyt küldtem a belügyi népbizottsághoz, amelyben engedélyt kértem 10 liter bor beszerzésére az úrvacsorához. Válasz még nem jött, s így én kész vagyok a saját felelősségemre a saját pincémből bort hozatni és úrvacsorát osztani. Inkább én kerüljek egymagam bajba, mint az egész gyülekezetben zúgolódás támadjon.”

Forgács Gyula próbálkozása nem járt sikerrel, még úgy sem, hogy a helyi direktórium tagjai megpróbáltak közbenjárni a reformátusok érdekében. Mint utóbb kiderült, Csinos Albin evangélikus lelkész próbálkozása ugyanúgy kudarcba fulladt.

„Április 20. Húsvét vasárnapján telve volt a templom. Apologetikus beszédet tartottam Jézus feltámadása mellett” – írja tovább a naplójában Forgács. „Felolvastam a rendeleteket. Az úrvacsora terítetlen, a gyülekezet szomorú, de csak csendes beszélgetésben méltatlankodott. Délután Isaszegen szintén nem lehetett úrvacsorát tartani. Egy asszony hozott ugyan bort, de nem engedtem előmutatni, mert engem is óva intett Kosik, hogy a magam borához sem nyúlhatok büntetés nélkül.”