Számos „életrevaló” ötletünk támadt, mint más hasonló kölöknek: egy utcabeli iskolatársam kitalálta, ugorjunk le esernyővel az udvarra nyíló szénapadlás ajtajából. Mint ötletgazda be is mutatta. Mintegy három méter magasból leugrott, az ernyő félúton kifordult, ő meg hatalmasat nyekkent. Szerencsémre nem volt több esernyő, amelyet tönkretehettünk volna.

Minden falusi utcában, a miénkben is bokáig ért a por. Esténként a hosszú napraforgószár fej nélküli, visszahajló végével futva vonatoztunk. Sikerült is hatalmas porfelhőket kavarnunk, a villanydrótig is fölszálltak. Ezért se kaptunk dicséretet!

A szüleinknek sem volt sok pénzük, a gyerekeknek meg egyenesen semmi. Pedig jólesett volna a madzag vastagságú medvecukor vagy egy kis keksz. A falu kocsmájának a végében volt a kuglizó. A legények vasárnaponként iszogatás közben játszottak. Másodmagammal – a keresetmegosztás okán – állítgattuk föl a bábukat, küldözgettük vissza a golyóbisokat. Ezzel egy vasárnap délután öt-hat forintot kerestem, semmire sem volt elég, kivéve némi cukorfélét.

Játékaink közé tartozott a snúrozás is. Egy nagyobb pénzzel hosszú vonalat húztunk a földön, két végén lezárva. Három méterről ide dobáltuk a fémpénzeinket. Akinek a pénze a vonalat középen fedte, az vitte a nyereményt: a többiét. Így is szert lehetett tenni két-három forintra.

Azután ott volt a bigézés. Egy tenyérnyi lyuk felére rátettünk egy két-három centis, a két végén kihegyezett akácfadarabot. A lyuk feletti végére kellett erősen ráütni. Az nyert, akinek a legmesszebbre repült a fadarabja.

Golyóztunk is. Kis lyukat fúrtunk a földbe, abba kellett beletalálni. Mivel a boltiak drágák voltak, többnyire magunk formáztunk kis golyóbisokat sárból, agyagból.

A szőlőnk végi napos parton azzal szórakoztam kicsiként, hogy megnyálaztam egy letépett fűszálat, bedugtam a tücsöklyukba, a kis állat rámászott, így ki tudtam húzni a lyukából. Az öregek tanították meg ezt is…