Miként indult el annak idején a diakóniai képzés?

A református egyház a második világháború előtti, kiterjedt diakóniai szolgálatában árvaházakat, öregotthonokat, kórházakat működtetett – ugyanis lényegében három épületben fogalmazta meg magát: a templomban, az iskolában és a kórházban. A karitatív munkát diakonisszák végezték. Ez magas szintű képzést jelentett, amelyet Németországból vettünk át. Az ötvenes években azonban az egyházi intézmények államosításával együtt szélnek eresztették a diakonisszákat, csak néhány létesítmény maradt egyházi kézben: a két teológia és a debreceni gimnázium, valamint néhány diakóniai otthon. 1976-ban a Debreceni Református Kollégiumban sikerült újraindítani a diakónus-alapképzést, hogy a megmaradt intézményekbe munkatársakat képezhessünk. Ennek az ötvenedik évfordulóját ünnepeljük idén.

Az ön életében hogyan kapott szerepet ez a szolgálat?

Pásztor János professzor hívott meg, hogy 1987-től legyek a diakónusok tanítója, lelkigondozója, internátusi felügyelője. Később a képzés Őrbottyánba került, ahol Péter Mária lelkésznő vette át a diakónusok tanítását. Ő, aki mondhatni a diakónusképzés anyja volt, szintén a konferencia egyik szervezője.

De a nagy találkozásom ezzel a szolgálati ággal korábban történt, amikor a budapesti teológiáról Őrbottyánba küldtek néhány lelkésznőtársammal, hogy pótoljuk a hiányzó munkatársakat a fogyatékos gyermekek gondozásában. Juhász Zsófia vezette akkor az intézetet lelkészként, az ő karizmatikus munkássága egy életre maga mellé állított. Mellette a diakónia egyszerre volt élet, munka és istentiszteleti közösség. Egy egész generáció nőtt fel ezt a látásmódot eltanulva.

Hogyan alakult a képzés az évek során, mit tart manapság a legnehezebb feladatnak?

A képzés sokféleképpen megváltozott. Korábban az egészségügyi rész mellett nagy hangsúlyt kapott a lelkiség. Az volt a cél, hogy akik elvégzik a képzést, református identitással, bibliaismerettel, lelki központú látásmóddal dolgozzanak. Manapság szakmailag fejlett képzéssel találkozhatunk, de az a fajta holisztikus szemlélet, amelyet például Juhász Zsófia és a tanítványai képviseltek, már csak elvétve található meg. A tradíciószakadás miatt nagy kérdés, hogyan tudjuk átadni és megőrizni ezt az örökséget, hogyan lehet a diakóniát gyakorolni napjaink szigorúan szabályozott állami követelményeinek közepette úgy, hogy a lélek dolgait se hanyagoljuk el.

A tanácskozás mely lényeges tárgyköröket taglal majd?

A rendezvényt augusztus 15–16-án tartjuk Berekfürdőn, a Megbékélés Házában. Szeretnénk, ha az alkalom egyszerre bizonyulna méltó megemlékezésnek, történelmi áttekintésnek és kiváló lehetőségnek a találkozásokra, a lelki épülésre. Több érdekesnek ígérkező előadás szerepel a programon: Czibere Károly, a Református Szeretetszolgálat főigazgatója beszél majd napjaink diakóniájáról, Birinyi Márk főigazgató-helyettes, a jubileumi alkalom főszervezője a felsőfokú diakónusképzésről, Péter Mária pedig a történeti visszatekintést adja. A kerekasztal-beszélgetésben a szolgálat meghatározó alakjait kértük fel arra, hogy beszéljenek az általuk kapott örökségről, és próbálják meg megfogalmazni saját diakóniai lelki-szellemi hagyatékukat. Lesznek évfolyamtalálkozók is. A vasárnapi úrvacsorás istentiszteletet Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke tartja. A programok leginkább azoknak szólnak, akik a diakóniában dolgoznak, ilyen irányú a végzettségük, vagy ezt tanulják.