Ausztrália református térképe első ránézésre igen szerény. Sydney, Melbourne, Adelaide, Brisbane: négy nagyobb magyar református központ a kontinensnyi országban, ahol egy-egy gyülekezeti tag akár három órát is autózik a vasárnapi istentiszteletért. A magyar református közösségek mégis több mint hetven éve léteznek. Az 1940-es évek végének menekültjei, az ’56-osok, a délvidéki és erdélyi kivándorlók egymást követve építették fel azt a diaszpóravilágot, amelyben a templom gyakran egyszerre egyházi tér, magyar iskola, közösségi ház, találkozóhely és lelki kapaszkodó.

Ebbe a világba érkezett április végén Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, hogy felkeresse az ausztráliai magyar református közösségek két nagy városát. Hogyan lehet megmaradni magyarnak, reformátusnak és közösségben a világ túlsó végén?

Erre a kérdésre keresi a választ az ott szolgáló két erdélyi lelkipásztor is. Nagy Csongor másfél éve érkezett Melbourne-be. Péterffy Kund huszonhat esztendeje szolgál Sydney-ben, bár eredetileg csak két évre vállalta a munkát. Egyikük mindig vágyott a diaszpórába. A másikuk sokáig menekült előle. Ma ugyanazért dolgoznak: hogy vasárnaponként magyar ének szóljon az ausztrál télben és nyárban.

KÜLÖNBÖZŐ UTAK, EGY ÚTI CÉL

Nagy Csongor gondolataiban régóta ott lebegett Ausztrália. Már teológushallgatóként megpróbált kijutni Sydney-be helyettes lelkipásztornak, de az ausztrál hatóságok elutasították a vízumkérelmét. – A fiatalságom gyanút keltett bennük – idézi fel nevetve. A terv akkor meghiúsult, de a vágy megmaradt. Partiumi születésűként mindig vonzotta a diaszpóraszolgálat, talán azért is, mert jól beszélt angolul, és szerette volna ezt lelkipásztorként is használni.

Aztán évekkel később, már zilahi iskolalelkészként olvasta az egyházkerületi levelezőlistán, hogy a Melbourne-i gyülekezet új lelkipásztort keres, mert Dézsi Csaba huszonnyolc év után szeretett volna visszavonulni. Csongor jelentkezett, ezt hosszú online beszélgetések követték a presbitériummal. Missziós tervekről kérdezték, a felesége véleményéről, a fiatalok megszólításáról. Ő pedig őszintén elmondta: lehet ugyan terveket írni a gyülekezetről, amelyet még nem ismer, de a valódi válaszokat csak odaérkezése után találhatja meg.

Péterffy Kund története szinte ennek ellentéte. Ő nem vágyott Ausztráliába. Lelkipásztorcsaládban nőtt fel Alvincen, szórványban, ahol mindennapos küzdelmet folytattak a megmaradásért. Sárospatakon végezte a teológiát, majd amerikai ösztöndíjas év után tért haza Erdélybe.

A diaszpóraszolgálat már ekkor megtalálta: Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke arra kérte: vállaljon el egy évet Sydney-ben. – Először így kerültem Sydney-be 1997-ben, egyetlen évre, egy idős lelkipásztor mellé – emlékezik vissza. Az év leteltével visszatért Erdélybe, a Kommandói Református Egyházközség parókus lelkipásztora lett. Szerette a gyülekezetét, templomot épített, ifjúsági munkát végzett, és úgy érezte, végre meglelte a helyét. Sydney azonban nem talált új lelkipásztort, Csiha Kálmán próbálta rábeszélni a visszatérésre, ő sokáig nemet mondott. Végül egy beszélgetés billentette át. – Azt kérdeztem a püspök úrtól, hogy ő mit tenne a helyemben. Azt mondta, ha olyan fiatal lenne, mint én, visszamenne. Akkor két évre vállaltam. Ennek most már huszonhat esztendeje.

KAPCSOLATÉPÍTÉS A DIASZPÓRÁBAN

A földrésznyi távolságok Ausztráliában a gyülekezeti életet is átformálják. Egy vasárnapi istentisztelet itt sokszor egész napos program. Van, aki három órát autózik Melbourne-be azért, hogy eljusson a templomba, majd ugyanennyit haza. Ilyen körülmények között az egyház többet jelent istentiszteleti helynél: találkozópont, közösségi tér, sokak számára lelki otthon.

Nagy Csongor ezért Melbourne-ben kapcsolatokat próbál építeni. Ifjúsági csoportot indítottak, online bibliaórákat szerveznek, filmklubról és kvízestről gondolkodnak, az istentiszteletek után pedig rendszeres a szeretetvendégség. – Ha az ember ilyen messzire eljön, valamit enni is kell – mondja mosolyogva. A rántott hús vagy a marhapörkölt így ugyanúgy hozzátartozik a diaszpóraléthez, mint a magyar nyelvű igehirdetés. A melbourne-i gyülekezet melletti Bocskai Központban iskola működik, ahol csaknem ötven gyermek tanul kéthetente magyarul. Ők az istentisztelet első részét együtt töltik a felnőttekkel: gitár, ének, rövid üzenet, majd kivonulnak a foglalkozásra. Csongor szerint az iskola kapunyitás is: sok család először emiatt lépi át a gyülekezet küszöbét.

Péterffy Kund ugyanezt a valóságot már évtizedes távlatból látja. Sydney-ben a gyülekezet fennmaradása hosszú ideig nagyon is konkrét kérdésként jelent meg. Nem volt saját templomuk, sem parókiájuk, az egyház jogi és intézményi háttere is hiányosnak bizonyult. – Meg kellett értetni az emberekkel, hogy nem nekem kell a szolgálati lakás, hanem a mindenkori lelkésznek – magyarázza. Diaszpórában ugyanis – ahogy ő nevezi – „cifra nyomorúság” a lelkészélet. Távol a családtól, az otthoni kapcsolatoktól, olyan közegben, ahol újra és újra a közösség puszta léte a tét.

Az elmúlt évtizedekben a lelkipásztori szolgálat így építkezéssé is vált: gyülekezetet, rendszert, működő egyházi életet kellett kialakítani és fenntartani. Sydney-ben ma sincs saját templomuk, egy másik felekezet épületét használják, de tudatosan ott maradtak, ahol a legtöbb magyar könnyen eléri őket. Diaszpórában a földrajz is missziós szempont.