(10) „Hallgassatok ide, ti, lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?” (4Móz 20)

A vándorlás utolsó évében, már a negyvenedikben járunk. Kádésből indulnak majd el a honfoglaló harcokra Kánaán felé. Rövid, szűkszavú hír adja tudtul: Mirjám meghal és eltemetik. A forrongás és elégedetlenség pedig újra fellángol, szomjazik a nép. A vezetőkön követelik, és ismét azok a vádak hangzanak el, amelyeket korábban is mindig Mózesék szemére vetettek (14,2): miért hoztatok ide a pusztába, hogy meghaljunk? Mózes a botjával kétszer is ráütött a sziklára, hogy víz fakadjon belőle (2Móz 17,2–7). Indulatból tette, vagy maga sem hitte? Talán úgy tett, mintha most ő varázsolná a csodát? Hibázott. És súlyos a büntetés: Mózes és Áron hitetlenségük miatt nem mehetnek be az ígéret földjére. Nincs békesség. Ihatnak, de a hely, Meríbá, a perlekedés vize néven marad fenn. Végre elindulnak. A „testvéri” Edóm királyától hiába kérnek engedélyt a békés átvonulásra, nem kapnak. Jákób, vagyis Izráel és ikertestvére, Ézsau, illetve az ő leszármazottai, Edóm népe nem voltak jó viszonyban. A múlt beleszól a jelenbe. Kerülőre kényszerülnek. A Hór-hegyhez érve újabb szomorúság: meghal Áron, ott temetik el. Főpapi ruháját és tisztét fia, Eleázár kapja meg. Egy hónapig gyászolják.

Róm 12,3–8

RÉ 550

(8) „Az Úr pedig ezt mondta Mózesnek: Készíts egy mérges kígyót, és tűzd föl egy póznára! Mindenki, akit megmart a kígyó, életben marad, ha arra föltekint.” (4Móz 21,1–20)

Rövid kitérő beszéli el azt a győztes csatát, amelyet az izráeliek azért nyerhettek meg, mert nem magukra hagyatkoztak, hanem egészen Istenre. Hosszú a kerülőút. Halálosan kimerülve vándorolnak. Mérges kígyók tanyáztak a sivatagban, s amikor a nép elkeseredett, csak azokra nézett, és sokan belehaltak a kígyómarásba. Nehéz lenne ellenállni annak, hogy a rézkígyó történetét ne szimbolikusan értelmezzük. Mert Isten nem elpusztította a hüllőket, hanem olyan gyógyírt, eszközt adott Mózesnek, hogy legyen valami, amire föltekintve legyőzhetik a veszedelmet. A János írása szerinti evangéliumban Jézus maga is idézi ezt a képletet, amikor a saját keresztjére utal: „…ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14–15) Nyilván nem a rézkígyónak volt hatalma, hanem annak a bizalomnak, amellyel föltekintettek és Istenre hallgattak. Izráel ereklyeként évszázadokon át őrizte a rézkígyót. Bálvány vált belőle, amíg Ezékiás király reformja össze nem törte (2Kir 18,4). A halál ellen nekünk is van kire fölnéznünk.

Róm 12,9–13

RÉ 551

(34) „Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Ne félj tőle, mert kezedbe adom őt egész hadinépével és országával együtt!” (4Móz 21,21–35)

Két nagy győzelem leírása következik ezután. Amint korábban Edóm nem engedte őket átvonulni az országán, a királyok útján, békésen, az emóri király, Szíhón sem hajlandó beleegyezni. Izráel fiai ezúttal harcba bocsátkoztak velük. Ez már egy másik nép. Legyőzték az ellenálló sereget, meghódították a környező városokat, és le is telepedtek ott. Győzelmi ének ünnepli a terület elfoglalását. Tartalma szerint korábban Szíhón vette birtokba ezt Móáb uralkodóitól, mert istenük, Kemós nem tudta megvédeni őket. De az emóriak sem sokáig élvezhették a győzelmüket, mert az izráeliták elvették tőlük. Az Úr biztatja népét, hogy vonuljon tovább Kánaán földjén, ne féljen, foglalja el a Jordán folyótól keletre eső területet. Óg, Básán királya félelmetes óriásnak tűnt a szemükben, de ez a honfoglaló harc is sikeresen végződött. De milyen áron! Borzalmas, kegyetlen mészárlásba torkollott (5Móz 3,1–11), kiirtottak mindenkit, akit csak találtak.

Róm 12,14–21

RÉ 552

(34) „…nem tudtam, hogy te állsz velem szemben az úton.” (4Móz 22)

Elérték az ígéret földje felé az utolsó állomást. A nagy átkelés előtt a Jordán folyónál, Móáb síkságán táboroznak le, Jerikóval szemben. Móáb királya, Bálák megrémül a hatalmas sereg láttán. A midjániakkal szövetkezve elküld a híres prófétáért, Bálámért, hogy átkozza meg őket, akkor talán legyőzik az ellenséget. Ki ez a Bálám? Három fejezeten át olvassuk történetét. Népszerű pogány varázsló vagy próféta? Pénzéhes kuruzsló vagy Isten akaratának közvetítője? Magatartása ellentmondásos. Kérdezi Istent, és megtudja, hogy áldott az ő népe. Bizonytalan. Nem akar elmenni, azután mégis megteszi. A megemelt jutalom ígérete vonzza? Saját szavai szerint nem. De a beszélő szamár története, amely felfogható álomnak is, tudattalanja intésének, lelkiismerete vívódásának is, azt jelzi, hogy igen. A szamara érzi, látja a jelt, a magát látónak tartó ember nem. Indulatában üti az állatot, de az „csak áll, mint Bálám szamara”. Okosabb, mint a gazdája, mert érzékeli az „úton álló” akadályt, az Úr angyalát. Isten fel tudja használni bármelyik teremtményét, hogy megállítson, szóljon hozzánk, ha másként nem értjük őt, és nem fogjuk a jeleit. De az álmot is, mint ami az ő elfelejtett nyelve lehet (Gyökössy Endre).

Róm 13,1–7

RÉ 541

(20) „Áldásra kaptam parancsot, s ha ő áld, meg nem másíthatom.” (4Móz 23)

Bálám és Bálák király hét áldozatot készít elő a Baal-oltár mellett, a hegy csúcsán, ahonnan látja Isten népét. A bűvös, hatalmas példabeszéd úgy hangzik, ahogyan Isten adja Bálám szájába, nem tud mást, csak áldást mondani. Bálák hiába erőlteti, kérleli, hogy egy második, azután egy harmadik hegycsúcsról és szemszögből nézzen rá a népre, hátha Isten is megmásítja akaratát. Nem lehet. Az Ábrahámnak adott ígéretet látja Bálám szinte megvalósulva: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.” (1Móz 12,2) Nagy néppé lett (1Móz 22,17), és Jákób utódai is áldást nyernek, most éppen őáltala. Isten „a királyuk”, megvédi őket, ezért nem lehet bajuk, semmi nyomorúságuk. Krisztus követői is áldásra kaptak parancsot a hegyi beszédben. Még az ellenséget, a minket átkozókat is áldással és imádsággal kezeljük (Mt 5,44): „…áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket!” (Lk 6,28) Ez bosszantja ma is a kívülállókat, mondván: ha már átokkal nem segítünk nekik gyűlölködni, legalább ne áldanánk az ellenséget!

Róm 13,8–10

RÉ 314

(3–4) „…így szól a férfi, kinek megnyílt a szeme, így szól, aki hallja Isten mondásait, aki látja a Mindenhatótól kapott látomást, leborulva, de nyitott szemekkel…” (4Móz 24)

Úgy tűnik, mintha Bálám, akit kezdetben ingadozó, részrehajló, lefizethető jósként (2Pét 2,14–16) mutatott be a történet, feladata és küldetése teljesítése közben megváltozna. Látva a népet, amint szép rendben táboroznak, felemeli a tekintetét, és a negyedik kijelentésében már külsőleg sem akarja külön, elvonulva keresni, hogy mi legyen az orákulum. Megérti, mi tetszik Istennek, és alaposan belejön a szerepébe. Megkapja az ő Lelkét egy időre, igazi prófétává lesz, és kéretlenül is beszél, költői szavakkal, Izráel messzi jövőjéről, mert „megnyílt a szeme”. Leborul Isten előtt, mert „hallja Isten mondásait”, látja a Mindenható látomását: „Csillag jön fel Jákóbból, jogar támad Izráelből.” Ez a híres királyra, Dávidra utaló látomás, aki letöri majd Móáb függetlenségét (2Sám 8,2). Később, 132- ben a zsidóság nagy szabadságharcosa felvette a Csillag fia (Bar Kochba) nevet, őrá (is) értelmezték a próféciát. Mi viszont a betlehemi csillag alatt született Jézus Krisztusra vonatkoztatjuk messiási jövendölésként (Mt 2,2).

Róm 13,11–14

RÉ 622

(2) „…ezek meghívták a népet isteneik áldozati lakomáira.” (4Móz 25)

Tanulság: nem kell minden meghívásnak eleget tenni! A dicsőséges távlatokból borzalmas bűn lök vissza a valóságba. A midjániak bálványáldozati kultusza végzetes kísértésnek bizonyult az izráelieknek, mivel ezek szexuális orgiákkal egybekötött, vidám lakomák voltak. A móábi és midjáni nők csábították a férfiakat, és ők „imádták” a pogány bálványokat, a termékenység isteneit. Lehet, hogy Bálám, visszaesve pogány varázslói mivoltába, maga volt a tanácsadója ennek a csapdának? És így mégis megátkozta őket (Júd 11)? Különben miért végezték ki őt is a midjániak elleni bosszúhadjáratban (31,8)? Átok lett ez Isten népén, amely megmutatkozott későbbi viszályokban is (Bír 6–8). Az Úr haragja felszólította Mózest és a véneket, hogy tisztítsák meg soraikat, büntessék meg azokat, akik részt vettek a bűnben. A nép sír. Áron unokája, Eleázár fia, Fineás pedig cselekszik. Megöli Simeon törzséből azt a főembert, aki megvetve a bűnbánatot, következésképpen Isten haragját is, a táborban nyíltan a sátrába viszi (házasságot kötni?) a midjáni király lányát. Fineás őt is megöli, s ezzel megszűnik a csapás a népen. Fineás „engesztelést végzett Izráel fiaiért”, ez volt akkor az érdem a későbbi főpapi méltóságra.

Róm 14,1–4

RÉ 716