(1–2) „Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Küldj férfiakat, hogy kémleljék ki Kánaán földjét…” (4Móz 13)

Fordulópont a kémek története Izráel történetében. Tizenkét férfit választanak ki, hogy felderítsék, mire számíthatnak, ha el akarják foglalni az országot. Isten küldte őket, vagy inkább csak engedte (5Móz 1,22), hogy meglessék azt, mielőtt bemerészkednek oda? Inkább az utóbbi. Mert ez lett a vesztük. Keresztül-kasul be is járják a tengerpart mentét, a hegyvidéket és a Jordán völgyét negyven napon át. A tizenkét tekintélyes ember nem azonos a könyv elején megismert és később is említett tizenkét törzsfővel. Kettőre érdemes különösen is felfigyelni. Az egyik Józsué, aki Mózes szolgálatában áll, és majd utóda is lesz, a másik Káléb (5Móz 1,36–38), ők biztató beszámolót adnak. A többi tíz azonban elriasztó, sötét képet fest a várható harcokról. Valóban csodálatos, tejjel-mézzel folyó ország. Mesés szőlőtermést hoznak (egész szőlővesszőt fürtökkel) mutatóba, hogy ketten alig bírják. Ám a lakói félelmetesen erősek, hatalmasak, sőt „óriások” (talán azért laknak emeletes házakban), a városfalak bevehetetlenek. A páni félelem és a kisebbségi érzés teljesen úrrá lett rajtuk, és ráragasztották azt mindenkire: „…parányi sáskáknak éreztük magunkat…” (33)

Róm 10,14–21

RÉ 714

(3) „Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba?” (4Móz 14)

A félelem olyan mértékben megfertőzte a népet, hogy az elégedetlenség és bizalmatlanság nemcsak vezetőikkel szemben nőtt naggyá, hanem Istennel szemben is haragot és lázadást szült. A jövő elől visszamenekülnének a rabszolgamúltba. Hitük újra krízisbe jutott, és éppen az ígéret földje határán. Megint. Mintha sohasem tapasztalták volna mindeddig Isten gondviselését! És Mózes ismét könyörög, hogy elhárítsa róluk az Úr haragját. Először Isten hatalmára és hírnevére apellál: mit szólnak majd az egyiptomiak? Aztán a türelmére, szeretetére és irgalmasságára (2Móz 34,6–7). Isten újra megbocsát, de ezt a szolgaságból kihozott népséget, ezt a hitetlen generációt nem tartja alkalmasnak a honfoglalásra, a szabad nemzetté válásra (Zsid 3,19). Fel kell nőnie egy új, harcképes nemzedéknek, akik megedződnek a sivatagban, majd ők vehetik birtokba a megígért földet. Az elkeseredett nép ezt a döntést hallva dühödt makacssággal másnap be akarja venni az előttük álló kánaáni területet. Csúfos vereséget szenvednek. Nincs más hátra, el kell fogadni: „…forduljatok meg…!” Vissza a pusztába még negyven évig.

Róm 11,1–10

RÉ 80

(15–16) „Örök rendelkezés legyen ez nektek nemzedékről nemzedékre: olyan legyen a jövevény az Úr előtt, mint ti. Ugyanaz a törvény és ugyanaz az előírás vonatkozzék rátok és a köztetek tartózkodó jövevényre.” (4Móz 15)

Kikapcsolódva a szomorú eseményekből a jövőre vonatkozó papi és a rituális rendelkezések részletezése illeszkedik be ide, ezek Mózes harmadik könyvét egészítik ki. Először az étel- és italáldozatok elkészítését írja le, azután azt hangsúlyozza, hogy a betelepülő idegenekre is (jövevényekre, később prozelitákra, akik csatlakoztak a zsidó gyülekezethez) ugyanúgy vonatkozik a törvény, mint a született izráelitákra. Jellemzően akkor nem az volt a kérdés, milyen jogok illetik meg az idegeneket, hanem az, hogy ők tartoznak a befogadó nép törvényeit maguk is tisztelni és megtartani. A tévedésből elkövetett bűnöket meg kell különböztetni a tudatosan elkövetettektől. A nem szándékos törvényszegésre áldozatbemutatással kérnek engesztelést, a szándékos törvényszegőknek azonban nincs kegyelem, az életükbe kerül. Legyen valami, ami emlékeztet és felhívja a figyelmünket Isten-kapcsolatunkra és az ő parancsolataira: a ruhán a kék-bíbor ruhabojt, mint nálunk régen a zsebkendőn a csomó.

Róm 11,11–16

RÉ 95

(3) „Elegünk van belőletek!” (4Móz 16)

Ismerős kifakadás. Szó szerint így lázadnak ma is a vezetők ellen azok, akik hatalmat akarnak, maguk mellé gyűjtve az elégedetleneket. A sivatagi körülmények, a próbatételek mindig újra felszínre hozzák a lázadást, forrongást. Két csoporthoz tartoztak a felkelők. Az egyik vezetője Kórah, Lévi törzséből való. Hozzá társult kétszázötven tekintélyes ember, akik Áron főpapi kiváltsága és hatalma ellen lázadtak föl. Kevesellték a maguk lévita tisztségét, a papságot is kívánták. Olykor a vezetőnek is elege van a hatalomvágyókból. Mózes „tűzpróbára” hívja őket, álljanak Isten színe elé illatáldozatukkal, lássuk, elfogadja-e Isten a papi szolgálatukat. Dátán és Abírám pedig Rúben törzsének leszármazottai, ők Mózes ellen indítottak engedetlenségi mozgalmat, aki hívatta őket, amire ők azt üzenték vissza: „Nem megyünk! […] még zsarnokoskodni is akarsz rajtunk?!” Isten büntetése: némelyeket a tűz emésztett meg, és akadtak, akiket a föld nyelt el. Mózesnek és testvérének hatalma Isten megbízása volt, ezért a támadás Isten elleni lázadásnak tekinthető. Ezt büntette a tűz és a földrengés. De Kórah fiai megmaradtak, nevük olvasható a zsoltárok feliratában (Zsolt 42–49).

Róm 11,17–24

RÉ 312

(5) „…senki se merjen közeledni az Úrhoz, aki illetéktelen…” (4Móz 17)

A tűzből kivett rézedényekből borítólemezt kell kovácsolni az oltárra emlékeztető jelül, hogy senki se merjen illetéktelenül áldozni. De a lázadás leverése, a vétkesek halála után is megmaradt a népben a bizalmatlanság. Mózest és Áront hibáztatják a bűnösök haláláért. Isten ezúttal is megvédi szolgáit. Haragja el is pusztította volna a népet, ha Mózes nem könyörög, és Áron nem végez értük engesztelést. Így is sokan meghaltak. De megrendítő jelenet, hogy amíg Mózes imádkozott, Áron a nép közé futott. „Megállt a holtak és élők között, és megszűnt a csapás.” Mózes és Áron imádkoztak értük, akik ellenük lázadtak föl. Jézusi imádság ez ellenségeikért (Mt 5,44). Nem tudni, milyen betegség (járvány?) és miféle csoda történt, csak azt, ami utána következik. Helyre kell állítani a jó rendet, a jogokat és kötelességeket. Nem szabad kétséget hagyni, kinek hol a helye, mert a lázadás anarchiába, káoszba torkollik, és mindnyájan elpusztulnak. A vesszőpróba eloszlatja a kételyt: minden törzs hoz egy levágott mandulaágat. Áron ága kivirágzik, látványos bizonyítékul a népnek, hogy ő az Úr választottja a főpapi tisztre. Senki se közelítsen Isten szentélyéhez önkényesen, csak akkor, ha az Úr szólítja!

Róm 11,25–32

RÉ 47

(10) „…tartsd szentnek azt.” (4Móz 18)

Folytatódik a papok és léviták hivatalának, szolgálatának és kötelességeinek (3,7–10) tisztázása. A papság, Áron és fiai egzisztenciális felelősséggel tartoznak a szentély körül elkövetett bűnökért és hibákért. Ők bűnhődnek? Miért ez a szigorú törvény? Meg kellett tanulni különbséget tenni a szent és a profán között. A legszentebb szolgálatokat csak a papok végezhették, illetéktelen nem közelíthetett hozzá, nem is érinthette a szentély berendezését. Minden szent, ami Istennek és az istentiszteleteknek el van különítve. Mai világunkban úgy tűnik, már semmi sem szent, minden egybemosódik. Profán világ. Jó volna újra felfedezni és megérteni a tiszteletadást. A papok illetménye a szent adományokból való részesedés, mivel nem kapnak birtokba földet, amint Lévi törzse sem. Természetbeni adományokból éltek, ezt szabályozza részletesen a fejezet. Mindazt megehették, amit az oltáron nem égettek el, ami megmarad az áldozati állatok húsából (pl. 3Móz 6,31–34). Izráel fiai tizedet fizettek a javaikból, mindenből, amijük volt, a léviták abból kaptak fizetést szolgálatukért. De a léviták is kötelesek voltak jövedelmük tizedét befizetni a papoknak.

Róm 11,33–36

RÉ 173

(12) „…tisztítsa meg magát azzal a vízzel a harmadik és a hetedik napon, akkor tiszta lesz.” (4Móz 19)

A tisztító víz elkészítése rejtélyes, mágikus (eredetileg pogány) szertartás. Egy hibátlan vörös tehenet, melyen nem volt még iga, Eleázár pap jelenlétében kell levágni a táboron kívül. (Nem Áron előtt, mert ő készíttette az aranyborjút.) A vörös tehén vétekáldozat. A pap a vérből hétszer hint a kijelentés sátra felé, majd az állatot elégetik, beledobnak jelképes tárgyakat. A cédrusfa jelképezi a hatalmat, a vérszínű karmazsin az újult életerőt, az izsóp a tisztító erőt (3Móz 14,4; Zsolt 51,9). A tehén hamuját elkülönítve tárolják, abból készítenek forrásvízzel tisztító vizet, azáltal tisztul meg az, aki halottat érintett. A tisztátalanná vált tárgyakat, ruhákat is ilyen folyadékkal kell megmosni vagy meghinteni. Zsidó írásmagyarázók is vallják, hogy nehezen érthető, titokzatos ceremónia ez, különösen azért is, mert aki a tisztító vizet elkészíti és hinti, maga is tisztátalanná válik estig (21). A tisztítást a harmadik és a hetedik napon kell végezni, mert három napig tart a legmélyebb gyász és hét napig a halottsiratás. A mosakodás, a karantén külsőleg véd a fertőzéstől. Fontosak, de valódi megtisztulást a belső szennytől és bűntől Krisztus váltsága ad (Zsid 9,13k).

Róm 12,1–2

RÉ 759