(4) „Ezek az Úr ünnepnapjai…” (3Móz 23)

Az élen áll természetesen a legnagyobb, a Tízparancsolatban elrendelt ünnep, a heti pihenőnap, amelyet a keresztyének Jézus feltámadására emlékezve másnap ülnek meg. A munka tilalmát azért rendelte el, hogy valóban gondtalanok, szabadok lehessünk, és maradjon idő a szent összejövetelre. Némely közösségek úgy megtömik előírásokkal, hogy az ünnepnek éppen ez a vidám szabadsága vész el. Pedig arra szolgál, hogy ebből vigyünk erőt magunkkal a hét többi részének gondjai, feladatai közé. A nagy engesztelési nap (3Móz 16) kivételével valamennyi ünnep a hálaadás alkalma. A munkaszünet értelme, hogy a figyelem egészen a lényegre fordul. A páska az egyiptomi szabadulásra emlékeztet, majd kettő is az új termésért való hálaadás, a hetedik hónap első napja általános örömünnep, a lombsátraké ismét a termékenységért való hálaadás (5Móz 16,13–15). Az ünnepi kalendárium tehát nagy figyelmeztetés nekünk: tartsuk számon az Úr ajándékait, és ne mulasszunk el hálát adni értük! Megköszönni pedig nemcsak a lelki ajándékokat kell, hanem azokat is, amelyek gondviselő szeretetéből fakadnak. Fontos még a munka tilalma: ne zsúfoljuk úgy tele az örömnapjainkat egyéb programmal, hogy elvesszen a lényeg!

Róm 5,1–11

RÉ 23

(4) „A színarany lámpatartóra rakja fel a mécseseket, hogy állandóan az Úr előtt égjenek.” (3Móz 24)

Az áldozatokat több helyen nevezi Isten eledelének ez a könyv. Ha táplálék, kenyér is jár hozzá. És jól tudták, hogy Istennek nincs szüksége kenyérre, mert egyúttal ott a rendelkezés arra is, hogy egy hét leteltével a papok egyék meg azokat szent helyen. Hasonló lehet a helyzet a királyi palota kivilágításával. A függönyön túl állt egy üres trón, de tudták, hogy ez az Úr jelenlétének csak jelképe, a valóságban esetleg csak megjelenik itt. Mi kevesebb külső jellel is megelégszünk, de a belső lényeget vegyük komolyan. A vallási közösség (legalábbis elvben) egybeesett a polgári társadalommal. Ez persze megmutatkozott a törvényadásban is, erre látunk itt példát. A híres „szemet szemért, fogat fogért” alapelv a féktelen bosszú szent korlátozása. A büntetés nem haladhatja meg az okozott baj mértékét. Életért élet, de anyagi kárért csak anyagi elégtétel, egyebekben pedig a gonosztett mértéke szerinti büntetés. Hétköznapi, társadalmi életünkben gondoljunk erre a fékre!

Róm 5,12–17

RÉ 404

(4) „…a hetedik esztendőben legyen teljes nyugalma a földnek…” (3Móz 25,1–22)

A hívők másképp bánnak az anyagi javakkal, mint a környezetük. A mindennapi ember igyekszik magát biztosítani, a hívő az Úr gondviselésében látja a biztonságát. (Más kérdés, hogy szorgalmas munkájával is példamutató életet kell élnie.) Ez nem lustálkodást jelent, hanem azt, hogy az Úr dolgaiban való elmélyedésre, szolgálatra kell maradnia az erejéből, idejéből. Megfigyelhettük ezekben a törvényekben, milyen hangsúly esett a munkaszünet megtartására, nemcsak a hetedik napon, hanem minden ünnepen. A föld nyugalma is eszközként szolgált volna az emberek békességére, ha betartották volna. Az anyagi javak eltérő kezelését mutatja az is, hogy nem akarja más rovására elősegíteni a meggazdagodást. Amikor jött a hétszer hetedik esztendő, igyekeztek a kialakulóban lévő különbségeket visszafordítani. Az eladott birtok visszakerült gazdájához, már az eladáskor be kellett számítani a vételárba a visszaadásig hátralévő időt. Így akadályozták meg, hogy a szegények egyre többen legyenek, a gazdagok egyre gazdagabbak. Itt most a más társadalomban élőket a kapzsiság elkerülésére figyelmezteti az Ige, és arra, hogy anyagi gazdálkodásunkban is mindig az ő akaratára kell figyelnünk. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy a másik ember érdekét is szem előtt tartjuk.
Róm 5,18–21

RÉ 289

(35) „Ha testvéred elszegényedik és tönkremegy melletted, segítsd őt…” (3Móz 25,23–55)

Itt a szuverén Úr szólal meg, a föld ura, aki parancsokat ad azoknak, akik az ő területén laknak. Így fogadjuk belőle azt, amire bennünket is tanítanak, amiben ránk is vonatkoznak ezek a törvények. Sokféle okból mehetett tönkre egy család annyira, hogy kénytelen volt eladni a birtokát. Akkor pedig a szegény emberek közé került véglegesen. Aki megvette, az már alkalmazottakkal dolgoztatott, így még több bevételre tett szert, tovább gazdagodott. Ezzel a gazdagok és szegények közötti ellentét egyre nőtt. Ezt igyekezett meggátolni a visszaváltás törvénye. Segíthetett a család, de legkésőbb az örömünnep évében vissza kellett kapnia az eredeti tulajdonosnak. Az is megtörtént, hogy végleges nyomorúságában valaki rabszolgának adta el magát. A gazdát itt is emberséges magatartásra kötelezte a törvény, és az örömünnep évében fel kellett szabadulnia az ilyen rabszolgának. Sajnos ezt a törvényt sem tartották meg. Jeremiásnál olvasunk arról (Jer 34,8–11), hogy rábeszélésre szabadon engedték a rabszolgákat, de rögtön utána visszakényszerítették őket. Ezeket a törvényeket éppúgy nem tartották be, mint sok másikat sem... Lett is következménye. A Kr. e. nyolcadik század nagy prófétái (Ámósz, Ézsaiás, Mikeás, Hóseás) egyaránt ostorozzák a gazdagokat a szegényekkel való bánásmód miatt. Ugyanis akkorra már széttagolódott a társadalom gazdag hatalmasokra és kiszolgáltatott szegényekre. Mennyivel szebb lenne a világ, ha az emberek megtartanák Isten törvényét! Ezeket a törvényeket javunkra adta Isten. Ez a törvény különbséget tesz az izráeliták és a közöttük élő idegenek közt. A keresztyénnek mindenki felebarátja, mindenki iránt köteles az emberséges magatartásra, a szeretet törvényének a betöltésére.
Róm 6,1–11

RÉ 346

(11) „Hajlékomat közétek helyezem, és nem utállak meg benneteket.” (3Móz 26)

Üdvösség vagy kárhozat. Végső fokon ez a fejezet értelme. Tudjuk, jobb olyan társadalomban élni, amelyik közel áll Isten akaratához, mint elvetemültben, de az Ószövetség is tud az ártatlan szenvedéséről (Jób) és a gonoszok szerencséjéről (Jer 12,1–2 és sok más hely). Jézus pedig többször beszél arról, hogy a követőinek szenvedniük kell. De hogy a végén helyreállnak a dolgok, azt is tudjuk az Újszövetségből. Ítéletről és kárhozatról is szól, de kínál menekülést. A menekülés útja pedig szintén itt áll előttünk: a bűnbánat. Jézus teljesítette értünk a tökéletességet, ebben pedig részesülhetünk bűneink megvallásával és a kegyelem elfogadásával. A maga módján így mutat ez az ószövetségi könyv a megváltó Krisztusra.
Róm 6,12–14

RÉ 761

( 28) „De amit esküvel szentelt valaki tulajdonából az Úrnak, akár ember, akár állat, akár ősi birtok az, azt nem adhatja el, és nem válthatja vissza. Minden esküvel odaszentelt dolog igen szent tulajdona az Úrnak.” (3Móz 27)

A könyv utolsó fejezete szinte függelékként a szentély, az önkéntes felajánlások és fogadalmak gyakorlati szabályairól szól. Ha valakit az Úrnak szentelnek, azt pénzzel kiváltják. Megbecsülik az értékét, azt az összeget kell befizetni a szentélynek. Az értékbecslés a neme és életkora alapján történik, az illető munkájának piaci értéke szerint (a lányok és nők fizikai ereje kisebb, mint a fiúké és férfiaké; 2–8). Az állatok felajánlásáról és feláldozásáról a 11. rész rendelkezett, itt a lehetséges kiváltásukra ad példát. A ház (15) és a földbirtok (19) felajánlása esetén úgy történik a kiváltás, hogy annak becsült értékét és ráadásul egyötödét kell érte odaadni. Az ősi birtok védelem alatt áll, ha viszont eladták, akkor már nem váltható vissza (20). A jubileumi évben visszaszáll az eredeti tulajdonosra (24). De minden rendelkezés alapja: „az Úré a föld”, mi csak lakók vagyunk rajta (Zsolt 24,1), és „a föld minden tizede az Úré” (30).

Róm 6,15–18

RÉ 721

(2–3) „Számoljátok össze Izráel fiainak egész közösségét, névjegyzékbe véve nemzetségenként és nagycsaládonként egytől egyig minden férfit, húszévestől fölfelé…” (4Móz 1)

Mózes negyedik könyvének neve Numeri (Számok) a görög (Septuaginta) és a latin (Vulgata) fordításban, mivel kétszer is szerepel benne népszámlálás. Tartalma szerint három nagyobb egységben mutatja be a sivatagi vándorlás eseményeit a Sínai-hegyi táborozástól kezdve a harmincnyolcadik év végéig, az ígéret földjének elfoglalásáig, és közben azokat a kultuszi törvényeket is, amelyek a szentélyre, a táborra és az élet tisztaságára vonatkoztak. Isten rendelése volt itt, hogy vegyék számba a népet. (Dávid király ezt később önkényesen tette – 2Sám 24). Nemcsak a mennyiség, az adófizetők vagy a hadra foghatók számszerűsége fontos, hanem a számontartás. Név szerint, szabályosan bejegyeztek minden felnőtt férfit a tizenkét törzsből. Az eredmény elképesztően nagy szám (46). A teljes létszám még úgy is igen nagy, ha az ezer (héber: „elef”) szót nem számnak, hanem rokoni csoportnak értelmezzük, amilyen értelemben más helyen szerepel (10,4–36). Isten népe akkor is hatalmas sokaság a pusztai körülmények között, és az Úr gondviselésének csodájára utal így is (Tóth Kálmán, Jubileumi kommentár).
Róm 6,19–23

RÉ 666