(34) „Pontosan úgy táboroztak hadijelvényeik szerint, és úgy indultak el mindnyájan nemzetségenként és nagycsaládonként, ahogyan Mózesnek megparancsolta az Úr.” (4Móz 2)

A névjegyzékbe vétel további célja és hatása a rendezettség. A táborozás, az elindulás és menetelés szép rend szerint történt, nem úgy, mintha egy rabszolgatömeg menekülne valahonnan. Zászlók alatt, hadijelvényekkel, négyszer hármas törzsi csoportban, zászlóaljakként vonultak. A degel héber kifejezés jelenthet zászlót és az alatta vonuló sereget is. A lobogókra az egyes törzsek jelképe volt festve (Midrás magyarázata), Júda jelvénye például az oroszlán volt – Jákób áldására utalva (1Móz 49,9). Egységes sereget, egy népet mutattak és alkottak. Rendeződtek, hogy céltudatosan vonuljanak és táborozzanak. Ez a külső forma a nemzetté és közösséggé válás első lépéseihez tartozik. Egyes elbeszélések hagyományában a táboron kívülre kellett kimenni a kijelentés sátrához. Itt Isten hajléka a középpontban helyezkedett el mint szentély, körülötte négy irányban a tizenkét törzs sátra. Lévi törzsének tagjai közvetlenül a szent sátor körül táboroztak, hogy ők őrizzék és védjék szentségét. A hatalmas létszám ellenére, sőt éppen amiatt, fontos a fegyelem hangsúlyozása és megtartása.

Róm 7,1–6

RÉ 508

(12) „Íme, én magam vettem ki a lévitákat Izráel fiai közül minden elsőszülött helyett, aki anyja méhét megnyitja Izráel fiai között: legyenek azért a léviták az enyéim.” (4Móz 3)

Áron, a legfőbb főpap kapja a feladatot, hogy számba vegye Lévi törzsének fiait – egy hónapos kortól fölfelé. Áronnak és fiainak pappá szentelését az előző könyv ismerteti (3Móz 8). Két fia, Nádáb és Abíhú szomorú és figyelmeztető, intő halálát (3Móz 10,1–7) itt is megemlíti a szöveg. Ezért Eleázár lett a rangidős Ítámár mellett, akik apjuk felügyeletével a papi szolgálatot végezték. Mózes Eleázárt nevezte meg, hogy legyen a léviták vezetőinek legfőbb felügyelője. Lévi fiai pedig Isten tulajdonai. Életük és létük magasztos értelme az, hogy szolgálatukkal Izráel elsőszülött fiait váltják ki az Úr előtt, mivel eredetileg minden elsőszülött az Istené. Istennek odaszentelt szolgák ők a kijelentés sátrához tartozó feladatok végzésére. Ezt a táborhelyük a szentély közvetlen közelében mutatja. Megszámolták a többi törzs összes elsőszülöttjét egy hónapos kortól fölfelé, és azok kicsivel többen voltak, mint Lévi fiai. Akiknek nem jutott helyettes a léviták között, azokat pénzzel váltották ki. Hisszük, hogy mi is mindnyájan Isten tulajdonai vagyunk (Róm 14,8; 1Kor 3,23).

Róm 7,7–13

RÉ 180

(19) „Amikor a szentek szentje közelébe lépnek, Áron és fiai menjenek oda, és ők szabják meg mindegyiknek, hogy mit tegyen és mit vigyen.” (4Móz 4)

Megismétlődik, illetve folytatódik a három Lévi-nemzetség feladata és szolgálata (3,14–19), különös tekintettel arra, amikor elindul a tábor. A szentély tartozékait, a bizonyság ládáját és más szent tárgyakat csak Áron és fiai, a felszentelt papok láthatták és érinthették. Előírásszerűen betakarták, befedték, hogy hordozhatók és útra készek legyenek. A kijelölt lévitacsoport csak ilyen gondos előkészületek után érhetett azokhoz. A szentségnek ez a tisztelete, valamint a papi és lévitai szolgálatok szigorú elkülönítése erősen meghatározta minden mozdulatukat. Áron és fiai jelölték ki a léviták feladatait. A kijelentés sátra felszerelésének, minden tárgyának, függönynek és kötélnek, deszkának, retesznek az elcsomagolási módját és a hozzá használatos anyagot aprólékosan részletezik. Mindenkinek megvan a feladata a költöztetésben. Nem szabad egyéni ötletek alapján nyúlni a szent tárgyakhoz, hogy meg ne haljanak! Milyen elgondolkodtató fejezet ez ma, rohanó és értékvesztett világunkban! Elnagyolunk mindent. Ha elvész, elromlik, veszünk másikat. Mennyire más a mi műanyag világunk, a pazarló, a költekező és fenntarthatatlan életmódunk!

Róm 7,14–20

RÉ 475

(6) „Ha egy férfi vagy egy nő bármilyen vétket követ el egy másik ember ellen, az az Úr ellen követ el hűtlenséget…” (4Móz 5)

A tábor rendjének előírása után a rituális tisztaság törvénye következik. Egészségügyi alapszabály, hogy akik fertőző betegséget terjeszthetnek, tisztátalanok, hagyják el a tábor területét. Az erkölcsi tisztaság megőrzése ugyanilyen elemi, ezért az, aki kárt okoz, köteles kártérítést is adni az áldozatbemutatása mellett. A 3Móz 5,21–24 részt egészíti ki azzal, hogy a vétkes tegyen bűnvallást. Figyelemre méltó megállapítás, hogy az emberek ellen elkövetett bűneink mindig az Úr ellen való hűtlenségünk. Mintha a Teremtő azonosulna a maga képére alkotott emberrel. Nem vehetjük félvállról azt, amit egymás ellen teszünk, mert annak mindig hatása van az Isten-kapcsolatunkra, és fordítva is. A féltékenységi törvény a mai embernek megdöbbentő, nőket megalázó ókori hiedelemről és szertartásról ad képet. Ha egy férfi házasságtöréssel gyanúsítja a feleségét, a pap előtt kell az asszonyt „tesztelni”. Kibontott hajjal (szégyen) esküt kellett tennie ártatlanságáról, és meginni az úgynevezett „átokhozó keserűvizet”. Ha ártatlan, nem árt neki, de ha bűnös, megfogan a pap által kimondott és leírt átok a termékenységére. Ez volt az istenítélet.

Róm 7,21–25

RÉ 760

(2) „Ha egy férfi vagy nő különleges fogadalmat tesz, názírfogadalmat, vagyis az Úrnak szenteli magát…” (4Móz 6,1–21)

Az előző fejezet a bűn szigorú büntetését, sőt kiirtását célozta, hogy Isten népe még a vétkezés gondolatától is irtózzon. Ez a rész pedig azokról szól, akik nem elégszenek meg azzal, hogy szabálykövetők, és áldoznak Istennek, hanem önmagukat akarták egészen átadni, odaszentelni az Úrnak. Három kötelezettséget vállaltak magukra: hajukat (az erő és hatalom jelképét) nem vágatják le, alkoholt nem fogyasztanak (szőlőt sem), halottat nem érintenek, közvetlen hozzátartozót sem (mint a főpapok, ld. 3Móz 21,11). Ha ez véletlenül mégis megtörténik, vétekáldozatot kell bemutatniuk amiatt, hogy tisztátalanná váltak akaratlanul, és újból kell kezdeniük a názírfogadalom teljesítését (9–12). Ilyet általában hálából tettek a gyógyulásért vagy gyermek születéséért. Lehetett valaki názír bizonyos időre, egy hónapig, egy évig, és ritkán egész életére, mint Sámson (Bír 13,4–5) vagy Sámuel (1Sám 1,11). Ha letelt a fogadalom ideje, égőáldozatot, vétek-, béke- és ételáldozatot kellett bemutatni, majd az oltáron jelképesen elégetni a levágott hajat.

Róm 8,1–8

RÉ 472

(24–25) „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” (4Móz 6,22–27)

Ároni vagy papi áldás néven ismerjük és szeretjük, ha istentisztelet végén ezzel áld meg minket a lelkész. Ezt az ünnepélyes háromszoros kívánságot csak felszentelt pap mondhatta Izráel népének, kiterjesztett kezekkel. „Áldjon meg téged az Úr” – az egyes szám azt jelzi, hogy az áldás feltétele a nép, a közösség egysége. Az első mondat az anyagi áldásra, jólétre és egészségre utal, amely Isten adománya, amint az is, hogy megőriz a rossztól és a bajtól. Az áldás második kérése az, hogy az Úr ragyogó arccal nézzen népére (25). A ragyogó arc a boldogság, üdvösség és szeretet kifejezése (Zsolt 80,20), a mindenható Isten jókedvében megkegyelmezhet nekünk. A harmadik, a legfőbb jó, hogy az Örökkévaló megmutatja, odafordítja arcát (Zsolt 11,7), békességet szerez és teremt bennünk és közöttünk. A sálóm jelentése nem csupán a háború hiánya, pillanatnyi tűzszünet, hanem valódi béke és teljesség, a szellemi, erkölcsi és anyagi javak teljes harmóniája, sőt bővölködő élet. Az, amit Jézus Krisztus hozott el közénk (Jn 10,10).

Róm 8,9–11

RÉ 548

(10) „Azután odavitték a fejedelmek az oltár fölszentelésére szánt ajándékot azon a napon, amelyen fölkenték azt.” (4Móz 7,1–47)

Ez a fejezet időrendben az oltár felszentelésének leírása után következik (3Móz 8,10), azt egészíti ki. A tizenkét törzs fejedelmei, azaz a nagycsaládok fejei, akik a könyv első fejezetében is szerepelnek, adományokat hoznak az oltár felszentelésére. A tizenkét törzs vezetője tizenkét napon át tartotta ezt a furcsa, szinte kínos hosszúsággal és részletességgel bemutatott ajándékozást. A nép az adakozásban teljesen egységes és nagylelkű. Ezt akarja bizonyítani a leírás, amely azonos szavakkal sorolja fel és mutatja be az áldozati ajándékaikat. Tizenkétszer szó szerint ugyanúgy. Az egyes fejedelmek egy-egy napra való áldozatot hoztak, valamint igavonó állatokat és szekereket a szentély szállításához. A törzsek egyformák és egyenlők voltak az adakozásban. Ez a szöveg az egységet, a közös teherviselést és az odaadó szolgálat ideális állapotát jeleníti meg nekünk, amelyben nincs versengés Isten gyermekei között. Mindenki ugyanannyit akar adni és áldozni a gyülekezeti közösségnek, mint a másik. Lehetne így is adakozni, egyházunkat és egyházközségeinket fenntartani? Bizony, nem így működik ma.

Róm 8,12–17

RÉ 201