A tizenkét törzs vezetőinek adományait sorolja és folytatja a fejezet. Az ajándékok a kijelentés sátrának (faanyag, szőnyeg) szállításához szükséges eszközökből (szekerek és igavonó állatok), arany- és ezüstedényekből, rituális szertartásokhoz használatos felszerelésekből álltak. Az oltár fölszentelésére szánt ajándékok összesítése szimbolikus jelentőségű: tizenkét ezüsttál, ezüst hintőedény (medence), tizenkét aranyserpenyő, kanál füstölőszerrel. Az edényekben gondoskodtak az ételáldozathoz szükséges alapanyagokról, lisztről és olajról is. Az összes ezüst súlya kétezer-négyszáz, az összes arany százhúsz sekel. A különböző áldozatok bemutatására szánt állatok száma is mind tizenkettő, huszonnégy vagy hatvan. Mindezek mellett a kijelentés sátrát nem az emeli szentéllyé, hogy miket vittek bele az emberek, hanem az, hogy Isten szól Mózeshez ott, és ő „hallotta a hangot”. A bizonyság ládája (a szövetség ládája), amelynek fedelét mennyei lények kiterjesztett szárnyai őrizték, Isten jelenlétét jelképezte (2Móz 25,10–22). Mózes pedig mindent Isten dicsőségére, a tőle kapott útmutatás szerint végzett és rendelt el.

Róm 8,18–25

RÉ 67

A szentély felszentelése, az adományok összegyűjtése után a hétágú, arany lámpatartó mécseseinek elhelyezéséről és beállításáról olvasunk. Az úgynevezett menóra fontos jelképe az Örökkévaló világosságának, fénye Isten kegyelmes tekintetét is jelentheti (Tóth Kálmán, Jubileumi kommentár). A mécseseknek estétől reggelig, egész éjszaka égniük kellett a szentélyben (2Móz 27,21). A léviták szolgálata, hogy a papoknak alárendelt segítői az istentiszteleteken. A kiválasztásukról a 3,5–10 rendelkezik, felszentelésük is másként történik, mint a papoké. Vízzel megy végbe a rituális megtisztításuk és ruhájuk megmosása, azután állnak a nép elé. Nyilván csak a törzsek vezetői elé, ők teszik a kezüket rájuk, kifejezve: Izráel fiainak egészét képviselik. Már tudjuk: a lévitáknak különleges szerepük az, hogy Isten színe előtt minden elsőszülött helyett, mintegy védelmezve őket, „engesztelést szerezzenek Izráel fiaiért”. Ők mennek a kijelentés sátrához mindenki más helyett. Ötvenéves koruktól visszavonulnak, szükség esetén már csak segédkeznek a szolgálatban.

Róm 8,26–30

RÉ 474

Az egyiptomi kivonulás évfordulóján, a második év első hónapjában, a szent hajlék felállítása után, még a Sínai-hegynél elrendeli az Úr a páskaünnep megtartását. Az ünnep eredetéről és rendjéről a 2Móz 12,1–14 ír. Itt a páska megtartásáról kiegészítő utasításokat kapnak. Azoknak adnak engedményeket, lehetőséget, akik tisztátalanság miatt vagy más okból (például úton voltak) nem tudtak együtt ünnepelni a néppel. A bizonyság sátrát (más néven a kijelentés sátrát) nappal felhő takarta be (2Móz 40,34), az Örökkévaló dicsőséges jelenlétét jelezve, éjszaka pedig „az, ami tűznek látszott”. A mécsesek, amelyekről tudjuk, hogy egész éjszaka világítottak, adhatták azt a misztikus élményt, ahogy a héber szöveg írja: a „tűz tüneménye”. Lehet ezt kutatni, konkrétumokkal magyarázni, de ennek nem meteorológiai, hanem teológiai üzenete van. Isten jelenléte biztonságérzetet adott nekik. Van, aki vezeti őket (2Móz 12,21–22; 14,10k). Nem bizonytalanul kóborolnak. Átélték: „Velünk az Isten.” (Mt 1,23)

Róm 8,31–39

RÉ 601

A harsonák hosszú, egyenes szárú, csak a végükön kiszélesedő, fémből készült hangszerek voltak ezüstbevonattal. Ezeket meg kell különböztetnünk a kosszarvból készült, hajlított alakú sófártól vagy kostülöktől, amelyeket a zsidó újévkor, az engesztelés napján és az ötvenedik évben, az örömünnep esztendejében (jóbél) fújtak meg az országban (3Móz 25,9). A két szép ezüstharsona más célokra készült. Ilyen nagy tömeg mozgatására a legvilágosabb kommunikációs eszköz az erős hangú fúvós hangszer, amely egyezményes kürtjeleket adott le. Áron fiainak, a papoknak volt a feladatuk megfújni ezeket különböző alkalmakra. Másként hívták össze a nép vezetőit gyűlésre, amikor csak az egyik szólt, olyankor a törzsfők voltak hivatalosak. Ha pedig mind a kettőt fújták erősen, az az egész népnek szólt. Riadót fújtak, amikor útnak indították a tábort, a törzseket, mégpedig ugyancsak egyezményes jellel és sorrendben, az égtájak szerinti elhelyezkedésük alapján egymás után. A harsonák háborúban buzdítanak (2Krón 13,12–14), és Istent is emlékeztetik népére (10). Kell őt emlékeztetni? (Ézs 49,14–15)

Róm 9,1–5

RÉ 830

Pontos adatot jegyez fel a könyv: „A második év második hónap huszadik napján...” Úgy hangzik, mint valami úti beszámoló, valakinek az útinaplója. A Párán-sivatagig három napon át tartott az út. A leírás szerint minden éppen úgy történt, ahogyan a korábbi rendelkezések ezt előírták. Semmi zűrzavar vagy tülekedés! Pontosan, menetrend szerint indultak az egyes törzsek, a menet közepén vitték a szövetség ládáját és a tartozékait. A kijelentés sátrát (itt „a bizonyság hajléka” kifejezés szerepel), a tartóoszlopokat, függönyöket, az egész udvart hamarabb lebontották, és szekerekkel elszállították, hogy mire megérkeznek a szövetségládával, készre felállított szentélyt találjanak ott. Ezen a háromnapi úton a szövetségláda kivételesen elöl „vonult”, annak a bizalomnak jelképeként, hogy az Úr előttük jár. Mellékszál az elbeszélésben: Mózes marasztalná a sógorát, hogy tartson velük az úton, és legyen emberileg segítségükre a helyismeretével. Cserébe ígéri, neki is része lesz mindabban a jóban, amit Istentől kapnak. A záróversek magukat is biztató harci mondások, imádságok, amilyeneket A zsoltárok könyve is őriz (pl. 68,2–4).

Róm 9,6–13

RÉ 531

Az itt következő három fejezet lázongásokról szól. Az elégedetlenség, ha egyszer lángra kap, tűzként terjed, nehéz eloltani. Van nekünk, magyaroknak is elterjedt szólásmondásunk azokra, akik jó dolgukban fanyalognak: unják a banánt. (Egykor még ritka és drága csemege volt ez a déligyümölcs). Isten népe elunta a mannát, a mindennapi kenyeret, a pusztai vándorlás alatt (2Móz 16,13–36). Emlékeikben az egyiptomi életből csak a „húsosfazekak” maradtak meg. Az általános zúgolódás persze Mózesre szakad rá, így belőle is kitör a tehetetlen kétségbeesés. Istenhez kiált, perlekedik vele, vitázik. Az Úr pedig azzal büntet néha – mi is tapasztaljuk –, hogy megadja, amit annyira kívántunk, és belebetegszünk. A fürjek olyan sokaságát sodorja, hajtja hozzájuk a szél, hogy az lesz a nép veszte, „kívánságuk sírja”. Sokan elpusztulnak a váratlan bőséges lakomában (31–35; Zsolt 78,17–31). Mózes viszont népes „presbitériumot” kap, hetven bölcs öreget, hogy segítsenek neki, és vele együtt vezessék és lelkigondozzák a népet. Maga Isten avatja fel őket: Mózes prófétai lelkéből ad nekik is egy időre. És Mózes szívesen osztozik a prófétaságban.

Róm 9,14–33

RÉ 205

Nyomorult indulat a (testvér)féltékenység. Mirjám és Áron beleesik ebbe. Kritizálják Mózest az idegen származású felesége miatt, és irigylik prófétaszerepét is. Egykor Mirjám őrizte a Mózes-kosárba, a Nílus vizére kitett öccsét, amíg gazdára nem talált a fáraó lánya személyében (2Móz 2,3–8). A vörös-tengeri átkelés után Mirjám prófétai éneket zengett Isten dicsőségének (2Móz 15,20–21). Itt bizony elbukik, és súlyos büntetést kap a reklamációért. Az Úr tapintatosan külön hívja a két lázadót, és Mózes védelmére kel. Dicséri szolgáját (5), akivel nem látomásokban vagy álomban közli akaratát, mint más prófétákkal, hanem a legközvetlenebb kapcsolatban, „szemtől szemben beszél vele” (5Móz 34,10). Neki megmutatta alakját is (6–8), igaz, csak hátulról (2Móz 33,11). Olyat mond hű szolgájáról, aminél nagyobbat csak az Újszövetség vall Jézusról (Zsid 3,1–2). Mózes minden prófétánál nagyobb és alázatosabb. Nem sértődős, sőt megható együttérzéssel imádkozik nővére, Mirjám gyógyulásáért. A poklosság el is múlik róla, de még egy hétig a táboron kívül kell maradnia, a tisztulási törvény rendelése szerint, csak azután indulhat tovább a tábor (14–16).

Róm 10,1–13

RÉ 451