Amikor Jézus negyven nappal a feltámadása után felment a mennybe, megdöbbent és megszomorodott tanítványai nem tudták levenni szemüket az égről. Úgy érezték, nagypéntek után aznap (áldozócsütörtökön) másodszor is elvesztették az Urat. Mintha máris elfelejtették volna, amit nemrég, az utolsó vacsorán megígért nekik: bár most (f)elmegy az Atyához, de majd ismét eljön, hogy magához vegye őket, s addig az Atya más pártfogót, vigasztalót küld nekik, az igazság Lelkét. Ám a kishitű, feledékeny tanítványokhoz eljött két angyal, s ezt mondták nekik: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,11)

Jézus második eljövetelére immár kétezer éve várnak a benne hívők és reménykedők. Igaz, azt ígérte, hamar visszajön, de azt is mondta: „Azt a napot és azt az órát senki nem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül.” (Mt 24,36) Tudjuk, az idő egészen mást jelent az örökkévaló Isten és a mulandó ember szemszögéből nézve. Mint a 90. zsoltárban olvassuk: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.”

Hála Istennek, az apostoloknak nem kellett ezer esztendőt várni a másik pártfogóra. A Jézus feltámadását követő ötvenedik és a mennybemenetele utáni tizedik napon Isten Szentlelke zúgó széllel leszállt az égből, és lángnyelvek alakjában megtöltötte a Jeruzsálemben várakozó tanítványokat erővel és a nyelv adományával. „Piros pünkösd, szállj le a világra, / Tanits meg uj nyelvre, uj imára. / Oszlasd széjjel mindenütt az éjet, / Szeretetnek sugara, Szentlélek!” – írta örvendező pünkösdi versében a szomorú sorsú Reviczky Gyula.